Bölcskei contra Bölcskei 1. (Bölcskei öngólja 1.)

10 évvel ezelőtt, 2000. november 6-án, Bölcskei Gusztáv zsinati elnök akkreditációs jelentést készíttetett a Református Egyetem Bölcsészettudományi Karának akkori helyzetéről 9 református akadémikussal ill. professzorral, hogy bizonyítsa az akkori Fenntartó, a volt Dunamelléki püspök, id. Hegedűs Lóránt alkalmatlanságát. Bármilyen lehangoló az akkori helyzetkép, a mostaninál sokkal derűsebb. A Dunamellék élén időközben változás történt, és Bölcskei Gusztáv elődjétől, Szabó István dunamelléki püspöktől egy prosperáló egyetemet vett át, akkreditált Bölcsészkarral, azon belül egy akkreditált, ígéretes doktori iskolával. Ezt a Doktori Iskolát és ezt a Kart sikerült az általa választott vezetőkkel, Balla Péterrel, Györgyiné Koncz Judittal és Szabó Andrással rövid idő alatt csődbe vinnie. Az egyetem és a Kar most is akkreditációs értékelés előtt áll. Úgy tűnik, Bölcskei fegyvere visszafelé sül el: az ő fenntartói működése katasztrofálisabb, mint általa bírált elődjéé volt. Ideje, hogy egy kompetens püspök vegye át (vissza) tőle az egyetem fenntartását. Olvassuk el együtt ezt a 10 évvel ezelőtti jelentést:

Tájékoztató

a Magyarországi Református Egyház Zsinata részére

a Károli Gáspár Református Egyetem Bölcsészettudományi Karának helyzetéről

A Károli Gáspár Református Egyetem alapításával a magyar refor­mátusság sok évszázados vágya teljesült. A kegyelmi pillanat megraga­dásának örömében azonban nem jutott kellő figyelem a körültekintő tervezésnek és a szakszerűségnek. A Bölcsészettudományi Kar alapítá­sakor nem készült számítás arról, hogy mibe kerül egy kar létrehozá­sa, életben tartása, fejlesztése, akkreditációja. Az állami kvóták, a kül­földi támogatás, az egyházi hozzájárulás és a hallgatók költségtérítései együttesen sem voltak elégségesek. A kar az indulás indokolt nehéz­ségeit meghaladó mértékben eleve alulfinanszírozott volt.

A nehézségek tervszerű és gyors ütemű leküzdését az is akadá­lyozta, hogy az anyagi szűkösséghez kezdettől vezetési, szervezési, koncepcionális hiányosságok társultak. A feszítő ellentmondás okára az alapító Zsinat s a fenntartó Dunamelléki Egyházkerület sem fordított időben elegendő figyelmet. A gazdasági, szervezési, személyzeti, kon­cepcionális és a belőlük fakadó színvonalbeli gondok így olyan, nehe­zen megszakítható hibás körbe kényszerítették a kart, hogy ötévi fönn­állás után még minden szak csupán ideiglenes működési engedéllyel rendelkezett. Az előírt föltételek – főleg kellő számú minősített oktató – hiányában a szakok akkreditációja, állami elismertetése többszöri nekifutásra sem sikerült.

Ebben a helyzetben Tenke Sándor rektor úr kezdő lendülete s Kulin Ferenc dékán úr ügybuzgalma adott okot némi reménykedésre. Az in­tézményi akkreditáció ideje úgy érkezett el l999-ben, hogy egy szak, a magyar szak akkreditációja már sikerült. (Ez az egy szak rendelke­zett tehát végleges szakindítási engedéllyel.) A gondterhes előzmé­nyekhez képest jól előkészített intézményi akkreditációs anyag jutott el a felsőoktatás minőségének őrzőjéhez, a Magyar Akkreditációs Bi­zottsághoz. A kiküldött látogató Bizottság Kulin dékán úr sokféle erőfeszítésének eredményeként 1999-ben olyan körülményeket talált, amelyek jó reménységet adtak arra, hogy az intézményi akkreditáció sikeres lesz.

A biztató eljárás kellős közepén azonban, amikor a látogatás már megtörtént, de a jelentést még nem hagyták jóvá, tragikusnak tekint­hető fordulat következett be. Az egyetem vezetése leváltotta Kulin Ferenc dékánt. A szabálysértő lépésnél felelőtlennek nevezett költe­kezésre hivatkoztak, jóllehet könnyen belátható, hogy a hiány alapve­tően az alulfinanszírozottság és az akkreditáció minőségi követel­ményeinek teljesítési kényszeréből szükségszerűn következett. (Mindez egyébként egybeesett azzal, hogy a rektori hivatalt luxuskivitelben újították fel.)

A rektor, illetve az egyetem vezetése azonban ezen méltánytalan­ságnál nagyobb hibát is elkövetett. Többek között pl. ugyanazon az ülésen megváltoztatta az akadályt már-már sikeresen vevő történeti tanszékek struktúráját, s más olyan átszervezéseket is végrehajtott, amelyek semmilyen szakmai-tudományos érvvel nem igazolhatóak, gazdasági racionalitásuk pedig legalábbis kétes.

A felelősség kérdését el lehet homályosítani a testületi döntésekre hivatkozva, de valaki vagy valakik mégiscsak felelősek azért a majd­nem végzetes fordulatért, hogy a Magyar Akkreditációs Bizottság Plé­numa példátlan módon visszaküldte a Látogató Bizottságot a bölcsészkarra, megvizsgálandó a megváltozott helyzetet. A sikeresen induló akkreditáció csaknem teljes hajótörést szenvedett. Csupán az új meg­bízott dékán, Bagdy Emőke energikus és szakszerű erőfeszítéseinek, kármentő igyekezetének és az újonnan alapított egyházi intézmények nehézségeire tekintettel lévő MAB méltányosságának köszönhetjük, hogy a Magyar Akkreditációs Bizottság Plénuma 2000. június 30-i ülésén a KRE Bölcsészettudományi Karát mint intézményt ideiglenesen meghatározott időre 2002. június 30-ig akkreditálta. Az ideiglenes intézményi akkreditációnak azonban a MAB igen szigorú föltételeket szabott. A karnak két évre szóló Intézkedési Tervet keltett elfogadnia. Ez tartalmazza pl., hogy a magyar szakon meg kell teremteni a PhD iskola indításának föltételeit. Legalább egy doktori-iskola nélkül egyetlen kar sem akkreditálható véglegesen. Az újabb szabályozás szerint egy doktori iskolához szükséges legalább két, a megfelelő szakon alkalmazott főállású, 67 évnél fiatalabb okta­tó, aki a tudományok doktora fokozattal rendelkezik s legalább két to­vábbi főállású habilitált tanár.

Az Intézkedési Terv előírja továbbá, hogy minden szakon biztosíta­ni kell megfelelő számú minősített, főállású oktatót a szükséges nem­zetközi kapcsolatokkal s tudományos, publikációs teljesítményekkel. Fejleszteni kell a kar könyvtárát, az intézeti könyvtárakat, a pillanat­nyilag szegényes számítógép hálózatot, s meg kell oldani az oktatók jobb elhelyezését.

A Magyar Akkreditációs Bizottság határozata szerint: „Az Egyetem vezetése által is elfogadott Intézkedési Tervnek megfelelően a MAB kijelölt szakértői félévenként ellenőrzik az Intézkedési Tervben foglaltak végrehajtását. Ha az Egyetem határidőre nem teljesítette a feltételeket, a MAB javaslatot tesz az Ftv. 81. § (4) bekezdésének a)-b) pontjaiban meghatározott jogkövetkezmények érvényesítésére. 66/1997. (IV. 18.) Korm. rendelet 20. § (3).”

Egy autonóm egyetemi kar félévenkénti szigorú ellenőrzése megle­hetősen páratlan dolog, ráadásul azzal a lehetséges következménnyel, hogy az Intézkedési Terv nem kellő teljesítése esetén a kar műkö­dését, vizsgáztatási, diplomaadási jogát felfüggesztik vagy vissza­vonják. Ez a rendkívül fenyegető tényező a Kar megszüntetéséhez vezethet.

A karra vonatkozó összefoglaló értékelésben egyébként az egyetem vezetői és fenntartói ezt olvashatták:

„A Bölcsészettudományi Kar a legkevesebb hagyománnyal rendel­kező egysége az intézménynek. Erről nem csupán a kevés számú szak tanúskodik, de az a légkör is, amely a Karon folyó oktatás évek óta tar­tó kísérője. Nagy szükség volna olyan állapot kialakítására, amely biz­tosítja a nyugodt szervezőmunkát, s amelyben a rendelkezésre álló erők – mind a vezetésben, mint a katedrákon – a karépítésre, a már működő szakokon a képzés, a kutatás és a továbbképzés föltételeinek megteremtésére tudnak összpontosítani, miközben arra is marad ere­jük, hogy a bölcsészettudományi karnál elengedhetetlen filozófia, pszichológia stb. szakok indítási feltételéit megteremtsék és egyetemi kartól elvárt tudományos tevékenységet folytassanak…A Plénum által megfogalmazott aggodalmak tükröződnek a 2002. június 30-ig java­solt akkreditációban.”

Mindezen aggodalmak ismeretében a kar felelős vezetője, a nem­zetközi tekintélyű Bagdy Emőke professzor asszony nagy hozzáértés­sel folytatta erőfeszítéseit a 2000. évben a kar konszolidációjáért. Folytatta Kulin Ferenc munkáját, hogy végre megteremtődjön a szervezetszerű rendezett működés. Ő is jól tudta, hogy kiemelkedő tanár és tudós egyéniségek nélkül nincs fejlődés. Fölismerte, hogy nagy nö­vekedési lehetőségek előtt álló új és speciális szakterületek bekapcso­lása kitörési pontot jelenthet egy kis méretei miatt gazdaságosan nehezen működtethető intézménynek.

Szeptemberben azonban Tenke Sándor rektor úr visszavonta Bagdy Emőke dékáni megbízatását is. Bár a rektor úr elismerte és megkö­szönte a professzor asszony erőfeszítéseit, s formailag a megbízás le­jártára hivatkozott, országszerte terjed a hírcsatornákba méltánytalanul elhelyezett vád, hogy Bagdy Emőkének is gazdasági okok, felelőtlen költekezés miatt kellett mennie, mint Kulin Ferencnek.

Amikor az Egyetem vezetése és a Fenntartó amellett döntöttek, hogy a nyilvánvaló egyensúlyi problémákat karcsúsítással, sőt rögtön­zött amputációval oldják meg, végiggondoltak-e mindent? Tudják-e, hogy a gazdasági krízisek, botrányok menetrendszerűen jönnek majd újra? A rossz légkör, amitől a MAB határozat óvott, állandósulni fog. Stagnálás, vegetálás, sőt reménytelen leépülési folyamat következ­het. Az elbocsátások, rögtönzött átszervezések riasztóan hatnak, s tovább nehezítik komoly tudósok, alkalmas tanárok, nagy egyéni­ségek megnyerését. Ki meri ezután egzisztenciáját kockára tenni egy ilyen kiszámíthatatlan intézményben? A kellő számú minősített oktató hiányában a Magyar Akkreditációs Bizottság valamelyik soron követ­kező félévi ellenőrzése megállapíthatja az Intézkedési Terv nem telje­sülését. Bekövetkezhet a kar kilátásba helyezett felfüggesztése a ma­ga beláthatatlan következményeivel. Ne áltassa magát senki! A 2001­-től felálló új összetételű MAB is a magyar felsőoktatás színvonala fölött őrködő, azért felelősséget hordozó testület lesz. Itt nem elég egy kis időt nyerni. A rövidtávú és rövidlátó taktikázások nem segítenek. Józanul, halogatás nélkül végig kell gondolnunk, hogy vannak-e lehe­tőségeink a be nem vallott leépítési stratégiának, a kar megszüntetésé­nek elkerülésére.

–        Az ésszerű takarékosság szükséges, de nem elégséges.

–        Az már bebizonyosodott, hogy a külföldi támogatás fontos kiegészítő forrás, de folyamatos, üzemszerű működést erre alapozni nem lehet.

–        A felsőoktatási világbanki fejlesztési támogatás esélyét elvesztettük rossz teljesítményünk, s ebből következő gyenge besorolásunk miatt.

–        Mielőtt a közegyház nagyobb anyagi szerepvállalásáról szólnánk, meg kell fontolni, hogy a kar valóban alternatívát nyújt-e a magyar egyetemista ifjúságnak? Többségében nem egyszerűen a jobb karokról kiszorulók kerülnek-e ide? A kar betölti-e missziós küldetését? Mennyire gyarapítja a korszerű kálvinista életeszmény kiformálására, megélésére, továbbadására képes református értel­miséget? Nem erőforráspazarlás-e a misszió más ágainak rovására olyan, a református tanárképzést célul kitűző intézményre áldozni, ahol gyakran nem református egyetemi oktatók tanítanak többségében nem református hallgatókat? Bárhogyan válaszolunk azonban a fölvetett kérdésekre, nyilvánvaló, hogy a közegyház nem rendelke­zik olyan jelentős alapokkal, amelyek önmagukban elégségesek lennének az egyetem forrásainak olyan kiegészítésére, hogy a Böl­csészettudományi Kar minőségi pályára állítása biztosított legyen.

–        Rendkívüli és jelentős célzott állami tőkeinjekcióra jelenleg kevés a remény. Ennek ígéretét a fönntartó egyházkerület 1999. végén el­szalasztotta. Az esélyt az újabb válságok, botrányok tovább rontot­ták. A Zsinatnak esetleg még lehetne hiteles alapja ilyen rendkívüli támogatás kieszközlésére. Ennek kivihetőségét is kétségessé teszi azonban, hogy a jelenlegi felépítés és működési szabályok mellett semmilyen biztosítékot nem tud adni az esetleges kiegészítő forrá­sok célszerű felhasználására.

Mindenkinek, akit presztízsszempontoktól függetlenül a református bölcsészkar megmentésének ügye izgat, azon érdemes gon­dolkoznia, hogy az alapító Zsinat miként vállalhatna szervezetileg is biztosított garanciát a megszerezhető kiegészítő források szakszerű hasznosítására. A Magyarországi Református Egyház Zsina­tának ugyanis tisztában kell lennie azzal, hogy olyan hatalmas problémahalmazt vállalna, aminek rendbetételéhez hathatós esz­közökre és valódi rendelkezési lehetőségre volna szüksége.

Azt is tudnia kell a Zsinatnak, hogy bár jelenleg az eszközök döntő módon a Fenntartó kezében vannak, a válságok és botrá­nyok az egész Magyarországi Református Egyházra vetnek árnyé­kot, s a fenyegető anyagi csőd vagy a lassú agónia, a kar esetleges megszűnésének felelőssége is egész egyházunké.

Ezért szükséges az alapproblémával minden fölösleges rabulisz­tikát és hisztériát kerülve higgadtan szembenézni. Az alapproblé­ma pedig az, hogy egyrészt a Károli Gáspár Református Egyetem Bölcsészettudományi Kara a nem csekély egyházi áldozat ellenére forráshiányos, másrészt a kart eddig működtető fenntartó egyházkerület hozzá nem értő, szakszerűtlen, botrányokat keltő válságkezelésével, rögtönzéseivel, átgondolatlan kapkodásával elvesztet­te a hitelességét arra nézve, hogy bármilyen eredetű és nagyságú kiegészítő, rendkívüli támogatást jól tudna felhasználni.

Budapest, 2000. november 6.