Jhnnsclvn's blog

Fraud, forgery, nepotism, abuse at a Hungarian University

Posts Tagged ‘Szabó püspök’

Summer of ’65 (Gyerekkorom legszebb nyara)

Posted by jhnnsclvn - május 30, 2016

pic_sarbogard-1

 

 

 

 

 

erre a fotóra hasonlított a klottgatyás kisfiú

erre a fotóra hasonlított a klottgatyás kisfiú

Szerző: Sárbogárdi Jolánta

Gyerekkorom legszebb nyara Sárbogárdhoz fűződik. A 60-as évek közepe táján az egyik nyári iskolai szünetet teljes egészében ott töltöttem. Lehet, hogy ’65-ben, de lehet plusz mínusz egy év is. Nem több. Pesti gyerek lévén semmire sem vágytam jobban, mint falusi nyaralásra. Amikor a kis papírbőröndömmel egyedül felszálltam Pesten a vonatra, nemcsak a gőzmozdony füstje csapott meg, mint Moldovát, hanem a szabadság ígérete. A boldogság már induláskor elfogott, és Pusztaszabolcsnál teljesen a hatalmába kerített. Addig ugyanis meg sem állt a sárbogárdi vonat.

Szigorú szüleim otthon őriztek, nem engedtek el felügyelet nélkül sehova, és azt hitték, Sárbogárdon is szigorú rokoni felügyelet alatt leszek. Elvégre a nagyszülőkhöz megyek. Az udvar és a hatalmas kert tele gyümölcsfával elegendő teret ad majd a mozgásra, szabadságvágyam kiélésére. Ugyanakkor a magas, vasrácsos kerítés biztonságot is nyújt. Az első két nap elbódulva a falusi levegőtől, a saját tyúkól és a szomszéd ház tehénistállójának trágyaszagától be is értem a háztáji környezettel. Szüleim csak a kúttól óvtak, hogy a környékére se menjek, mert mély és hideg vizében sok óvatlan gyerek és öngyilkos lelte már halálát. Azt, mint valami misztikus helyet, kerültem tehát.

Harmadnap azonban felfedeztem nagyapám biciklijét. Otthon csak egy nagyobb gyerekbiciklim volt, ehhez az otromba csotrogányhoz még kicsi voltam és gyenge, a nyerget fel sem értem, de lábamat a váz alatt átdugva, igen kényelmetlen pózban, próbálgattam hajtani. Párszor eltaknyoltam a tyúkszaros udvaron, de harmadnap már kimerészkedtem vele az utcára. Nagyszüleim háza a legforgalmasabb út mellett feküdt, úgyhogy legújabb tudományomat egyenesen az országúton próbálhattam ki. Nem egyedül mentem, hanem a velem nagyjából egykorú, legfeljebb egy évvel idősebb szomszéd gyerekkel. Kislány létére ő már gyakorlottan hajtotta apja nagy fekete férfibiciklijét, hiszen azzal járt a boltba vásárolni, ezért ő ment elől. Az út szélén kacsázva nem voltam kitéve nagy kockázatnak, hiszen személygépkocsi alig volt a faluban. Néha egy-egy távolsági busz hajtott el mellettünk, ócska motorjával már messziről óriási zajt csapva és bennünket nagy ívben kikerülve. Tehették, hiszen szembejövő forgalomra gyakorlatilag nem kellett számítani. Félelmetesek csak az orosz katonai teherutók voltak. Ők nem bajlódtak a kerülgetésünkkel, sőt, élvezték, hogy szinte súrolnak bennünket, és hogy jobban ránk ijesszenek, a közelünkben még be is gyorsítottak. Mivel nagyapát egyszer elütötte egy ilyen szadista állat, amit később már soha nem hevert ki teljesen, én annyira megijedtem, hogy a szélre húzódás helyett, ami szándékomban volt, egyenesen az útmenti árokba hajtottam. Jó mély árkok szegélyezték az úttestet, és még csak nem is üresek: víz csillogott bennük, és a zavaros növényzet között békák ugráltak, ebihalak úszkáltak. Horror egy pesti gyereknek általában, pláne egy lánygyereknek. Az eséstől elszakadt a vadiúj szandálom is. Ez a tény jobban megijesztett, mint az esés. Noha emlékeim szerint nagyon megütöttem magam, inkább azon idegeltem, mit kapok majd otthon anyámtól a tönkrement szandálom miatt. Mármint a nyaralás után, mikor hazamegyk Pestre. Nem voltunk elég gazdagok ahhoz, hogy kidobhassunk egy új gyerekcipőt.

A faluban Aliz néni háza, a volt apáca birodalma volt a kedvenc úticélunk a szomszéd kislánnyal. Aliz néninek, mivel hajdan Krisztus menyasszonya volt, míg rendjét fel nem számolták, nem volt családja, csak egy kecskéje, aminek a szagát már messziről éreztük, így már a förtelmes bűzből tudtuk, hogy jó helyen járunk. Téptünk az állatnak gazt az árokparton mielőtt beléptünk az udvarba, kvázi virág helyett a gazdaasszonynak, cserébe nézhettük a fejést, és kaptunk kecsketejet is. Pocsék ízére ma is emlékszem, de egy pesti gyereknek a környék egy szem kecskéje önmagában is igazi szenzáció volt. Mit számít, milyen ízű a teje! Később egyre merészebbek lettünk. Áttekertünk Sárszentmiklósra, a váz alatt pedálozva a férfibiciklin, majd Rétszilasra, és egyszer egészen Cecéig hajtottunk. Onnan elég későn keveredtünk haza, otthon már majdnem aggódtak értünk, ami egyébként nem volt szokásuk, sőt, meg is tiltották, hogy felnőtt kíséret nélkül Miklósnál messzebb menjünk. De mi olyannyira kimerültünk a hosszú túrától, hogy tilalom nélkül se mentünk volna messzebb. Amikor az egyik hétvégén az unokatesóm, aki már tizenhét éves volt és nagyon vagány srác, eljött látogatóba egy távoli városból, elmentünk hármasban horgászni a rétszilasi tavakhoz. Na nem horgászbottal és engedéllyel, hanem nagyanyám akkoriban trendi műanyag hálós bevásárlószatyrával. Unokabátyó belegázolt a tóba a szatyorral. Ő szükség esetén úszni is tudott volna, mi viszont nem, úgyhogy mi csak a partról néztük ezt a halfogási technikát. Mikor unokabátyó megmerítette a szatyrot és kihúzta, épp annyi időnk volt, hogy elfuthassunk a halőr elől. Persze nem üres kézzel, amiben nekünk, kicsiknek, semmi érdemünk nem volt. Aznap rántott ponty volt otthon a vacsora…

Amikor egyik nap nagyon meleg volt, a szomszéd gyerekek azt javasolták, hogy menjünk el a helyi tóra fürdeni. Mivel nekik nem volt bringájuk, oda mindnyájan gyalog mentünk. Nem emlékszem, hogy merre volt, csak arra, hogy tőlünk elég messze. Legalábbis gyalog. Egy erdős vagy legalábbis rendezetlen, bozótos részen át vezetett az út. Még mielőtt odaértünk, már hallottuk a gyerekricsajt. Igazi kánikula volt, akkorra már több falubeli gyerek is odacsődült.

A “tó” nekem csalódást okozott. Valójában egy sáros pocsolya volt, a nagyobb fiúknak derékig, a kisebbeknek mellmagasságig ért a sötét és zavaros víz. A hőség miatt igazi fürdésre számítottam, de ebbe nem volt kedvem belemenni. A sok klottgatyás parasztgyerek vidáman ugrált a “tóba”, vagy ahogy ők hívták, “ruszki-gödörbe”. Talán azért hívták így, mert valahol az orosz laktanya közelében lehetett. A Jancsik, Jóskák, Sanyik, Ferik, Pistik és Lacik még a fejüket is belemártották a sáros lébe. Volt köztük egy kis vézna gyerek, szív alakú arccal, kék szemmel, nullás géppel lenyírt majdnem kopasz fejjel, amelyet vékony, szőke pihék borítottak. Az egyik Térmeg-fiú, akit már ismertem, odaszólt nekem: ez itt a pap fia. Így mondta, pap, nem lelkész, mert Térmegék, ha jól emlékszem, katolikusok voltak, akárcsak nagyanyám. A kis klottgatyás srác szélesen vigyorgott, és bár addig az ő bő fekete gatyája még száraz volt, mint ahogy a vézna felsőteste is, nem akart szégyent vallani az idegen előtt. Imponálni akart a pestinek, aki ráadásul  lány, és a tetejébe kicsit idősebb is, meg akarta mutatni, hogy ő is van olyan vagány, mint az elvadult, az egész nyári szünetre az utcára kicsapott parasztgyerekek. Meglehet, néha csúfolni is szokták, mint az értelmiségi gyerekeket a falusi gyerekek általában, kis hülye papgyereknek nevezve, ezért sem akart semmiben sem lemaradni tőlük. Hatalmas csobbanással vetette bele magát a ruszki gödörbe. Aztán újra és újra, szinte fejest ugrott a mocskos vízbe. Gatyájából és vékony szálú nagyon rövid hajából folyt a víz, mezítlába tocsogott a sárban. A többieknek is meg akarta mutatni a keménységét, és, persze, előttem is fel akart vágni. Pedig lehet, hogy ha nem vagyok ott, be sem ment volna ebbe a fertőbe.

Ezt a képet őriztem a nyolc-tíz éves kis vézna, szőke, majdnem kopasz, széles homlokú, világító kékszemű Szabó Pistáról. Vidám volt, bátor, vagy inkább önigazolási kényszerből vakmerő, és nagyon-nagyon ambiciózus.

Csaknem 40 évvel később láttam viszont – Pesten. Azon frissiben megválasztott püspökként energikus volt, jókedvű, magabiztos, okos és nagyon-nagyon ambiciózus. Nem jöttem rá azonnal, hogy ő volt az a klottgatyás kisfiú Sárbogárdról, aki annakidején bizonyítani akart: társai és az idegen, kicsivel nagyobb lány előtt. De a szeme és az arca nagyon ismerős volt. Akkor még nem veszett ki belőle az egykori gyermek. Külsőleg sem változott sokat (ld. fenti kép), belsőleg pedig ugyanaz volt, akit a ruszki-gödör partján megismertem.

Ma már nem biztos, hogy ráismernék: ambíciója kielégült, ő maga kiégett, és a kockázatvállalási kedv is kihalt belőle. A hosszú évek alatt, míg araszolt áhított célja, a zsinati lelkészi elnökség felé, egyre-másra hagyta cserben a barátait, akiket a rá féltékeny vetélytárs, Bátor(i) Bölcs(kei) Gusztáv, hogy őt gyengítse, kilőtt mellőle. A klottgatyás kisfiúnak még fontosak voltak a barátai. Bogárdi Szabó István püspök, elérve célját, a Zsinat lelkészi elnökségét, feláldozta a benne bízó és a megpróbáltatások során csak benne reménykedő híveit és szövetségeseit.

Nem látok a lelkébe, nem tudom, hogy a veszteség-nyereség terén milyen mérleget von meg ma: megérte?

Mint ahogy azt sem tudom, mostanára rájött-e, ki az, akivel úgy fél évszázaddal ezelőtt  Sárbogárdon a ruszki-gödörnél találkozott…

Posted in HungarianCalvinistChurch | Címkézve: , , , | 122 hozzászólás »

 
The WordPress.com Blog

The latest news on WordPress.com and the WordPress community.

Jhnnsclvn's blog

Fraud, forgery, nepotism, abuse at a Hungarian University

galferences

Just another WordPress.com site

karoligaspar

Just another WordPress.com site

Legatus123's Blog

Just another WordPress.com weblog

WordPress.com

WordPress.com is the best place for your personal blog or business site.