A Slap in the Face of Public Taste (Ludvig pofonveri a közízlést)

A giccsgyáros Ludvig

Írta: Egy régi károlis
Ludvig, valahányszor írásra adja a fejét, horrorisztikus sokkot okoz minden kulturált írástudónak. Ez őt nem zavarja, műveletlensége tág és mély, akár az óceán, vagy mint a testébe nyíló babiloni kapu. Önbizalma, sőt ZSENITUDATA hasonlóan. Ír tehát, nincs előle biztonságban sem internetes, sem papíralapú felület. De szemben Majakovszkijjal, aki 1912-ben két társával együtt Pofonütjük a közízlést címmel közzétett egy kis kötetet, Ludvig részéről a szándék nem a provokáció. Ludvig komolyan gondolja, hogy amit ír, esztétikai értékkel bíró, szépirodalmi szöveg. Ludvig gyönyörködtetni akarja az olvasót, esztétikai és morális élményt akar neki okozni. Ebből is világos, hogy Ludvignak nagyon komoly intellektuális deficite van. Ennél fogva azt sem fogja fel, hogy neki a Balog Zoltántól a Hold utcai templom padlóján kikunyizott József Attila díj csak rosszat tett. Ezen kétféle ember háborodott fel: akik nem ismerték Ludvig firkálmányait és akik igen. Hozzá kell tennünk, ezt utóbbi csoport felháborodása még erőteljesebb volt.

Nem is foglalkoznánk vele, ha szennycsatornaként nem öntene el mindent. Könyveit nem olvassuk, más sem teszi, könyvbemutatóin alzheimeres anyókák várják a beígért puszedlit, dedikálásakor olyan üresség keletkezik körötte, mint egy bubópestises körül. De Ludvig nem éri be saját könyveivel, hanem a RefLap olvasóit, az ő esztétikai és erkölcsi érzéküket is megtámadja. Csak példaként nézzük meg a 2016. július 3-i számot. A RefLap nem minden számában közölnek Ludvigtól valamit, a július 12-i például mentes tőle. A július 3-iban olvashatunk tőle kritikának álcázott öndícséreteket. Ludvig “adriai nyaralásra készülőben” ír egy Bellyén (???) kiadott könyvecskéről, s nem átallja “kincseskamrakönyv”-nek nevezni. A Szabó-Ludvig házaspár jól tudja, mi a kincs, maguk annyit loptak már, hogy egy adriai panzióra is tellett belőle, itt várják különös ízlésű férfi vendégeiket. Ludvig ezt a vidékies fércművet Isten gyakori emlegetésével egekbe dicséri, a könyvnek látszó tárgyat “megkerülhetetlen és régen várt alapmű”-nek nevezi.

Ludvig a tévémellékletben is könyvről ír, ez az Andrássy útról szól állítólag. Az a Fekete Sas Kiadó adja ki, amelyik nem átallja Ludvig giccseit a magyar nemzetre zúdítani. Ő, a fűzfapoetessza, ellentételezésképpen a kiadó minden förtelmét feldícséri a RefLap mellékletének hatalmas olvasóközönsége előtt. Szemmel láthatólag nem fárasztotta magát a könyv elolvasásával. Talán megint szürkeháj borult a szemére, vagy csak egyszerűen köp a könyvekről beszámolóktól elvárható minimális tisztességre. “Egy sugárút pszichogeográfiája” című írás a szerző senkit se érdeklő pszichopatológiája és ordas műveletlenségének igazolása lesz csupán, nem pedig egy “vibráló sugárút-lélektani könyv”-ről szóló beszámoló.

Az Andrássy útról sok mindent lehetne mesélni, Ludvig nem mond semmit, még az általa egyszerűen “tervezőnek” nevezett Lechnerről és Yblről sem. Valószinű, hogy ki se nyitotta a könyvet. Csak azt tartja fontosnak közölni, hogy ő az anyjával valamikor a Hajós utcában lakott. Ez minden, amit a giccsgyáros meg akar örökíteni. Pedig megemlíthetné, hogy ebben az utcában lakik Hubert Ildikó és férje, Nagy László. Ők Horváth Iván rokonai, akiket ő olyan undorító módon rágalmazni szokta. “Borzasztó, hogy milyen buták ezek a Hubert-lányok!” szokta süvölteni a Reviczky utcai épület folyosóin. Szabó a “komcsi félzsidó” Horváth Ivánt szokta rágalmazni, akinek köszönheti, hogy az ELTÉ-n habilitált a bárgyú konyhanémetséggel előadott idióta szövegével.

Ha nem lenne annyira utálatos, amiket firkál, akár sajnálhatnánk is Ludvigot azért, hogy esztétikai érzék nélkül létrehozott szövegeivel kiröhögteti magát. De ha azokra gondolunk, akiket megrágalmazott, és folyamatosan rágalmaz, akiket meglopott, akiknek ártott, nem sajnáljuk őt, sőt! Undorodunk tőle, undorunk hevessége egyenes arányban áll Ludvig tehetségtelenségével, folyamatosan FOKOZÓDIK!