Summer of ’65 (Gyerekkorom legszebb nyara)

 

 

 

 

 

erre a fotóra hasonlított a klottgatyás kisfiú

Szerző: Sárbogárdi Jolánta

Gyerekkorom legszebb nyara Sárbogárdhoz fűződik. A 60-as évek közepe táján az egyik nyári iskolai szünetet teljes egészében ott töltöttem. Lehet, hogy ’65-ben, de lehet plusz mínusz egy év is. Nem több. Pesti gyerek lévén semmire sem vágytam jobban, mint falusi nyaralásra. Amikor a kis papírbőröndömmel egyedül felszálltam Pesten a vonatra, nemcsak a gőzmozdony füstje csapott meg, mint Moldovát, hanem a szabadság ígérete. A boldogság már induláskor elfogott, és Pusztaszabolcsnál teljesen a hatalmába kerített. Addig ugyanis meg sem állt a sárbogárdi vonat.

Szigorú szüleim otthon őriztek, nem engedtek el felügyelet nélkül sehova, és azt hitték, Sárbogárdon is szigorú rokoni felügyelet alatt leszek. Elvégre a nagyszülőkhöz megyek. Az udvar és a hatalmas kert tele gyümölcsfával elegendő teret ad majd a mozgásra, szabadságvágyam kiélésére. Ugyanakkor a magas, vasrácsos kerítés biztonságot is nyújt. Az első két nap elbódulva a falusi levegőtől, a saját tyúkól és a szomszéd ház tehénistállójának trágyaszagától be is értem a háztáji környezettel. Szüleim csak a kúttól óvtak, hogy a környékére se menjek, mert mély és hideg vizében sok óvatlan gyerek és öngyilkos lelte már halálát. Azt, mint valami misztikus helyet, kerültem tehát.

Harmadnap azonban felfedeztem nagyapám biciklijét. Otthon csak egy nagyobb gyerekbiciklim volt, ehhez az otromba csotrogányhoz még kicsi voltam és gyenge, a nyerget fel sem értem, de lábamat a váz alatt átdugva, igen kényelmetlen pózban, próbálgattam hajtani. Párszor eltaknyoltam a tyúkszaros udvaron, de harmadnap már kimerészkedtem vele az utcára. Nagyszüleim háza a legforgalmasabb út mellett feküdt, úgyhogy legújabb tudományomat egyenesen az országúton próbálhattam ki. Nem egyedül mentem, hanem a velem nagyjából egykorú, legfeljebb egy évvel idősebb szomszéd gyerekkel. Kislány létére ő már gyakorlottan hajtotta apja nagy fekete férfibiciklijét, hiszen azzal járt a boltba vásárolni, ezért ő ment elől. Az út szélén kacsázva nem voltam kitéve nagy kockázatnak, hiszen személygépkocsi alig volt a faluban. Néha egy-egy távolsági busz hajtott el mellettünk, ócska motorjával már messziről óriási zajt csapva és bennünket nagy ívben kikerülve. Tehették, hiszen szembejövő forgalomra gyakorlatilag nem kellett számítani. Félelmetesek csak az orosz katonai teherutók voltak. Ők nem bajlódtak a kerülgetésünkkel, sőt, élvezték, hogy szinte súrolnak bennünket, és hogy jobban ránk ijesszenek, a közelünkben még be is gyorsítottak. Mivel nagyapát egyszer elütötte egy ilyen szadista állat, amit később már soha nem hevert ki teljesen, én annyira megijedtem, hogy a szélre húzódás helyett, ami szándékomban volt, egyenesen az útmenti árokba hajtottam. Jó mély árkok szegélyezték az úttestet, és még csak nem is üresek: víz csillogott bennük, és a zavaros növényzet között békák ugráltak, ebihalak úszkáltak. Horror egy pesti gyereknek általában, pláne egy lánygyereknek. Az eséstől elszakadt a vadiúj szandálom is. Ez a tény jobban megijesztett, mint az esés. Noha emlékeim szerint nagyon megütöttem magam, inkább azon idegeltem, mit kapok majd otthon anyámtól a tönkrement szandálom miatt. Mármint a nyaralás után, mikor hazamegyk Pestre. Nem voltunk elég gazdagok ahhoz, hogy kidobhassunk egy új gyerekcipőt.

A faluban Aliz néni háza, a volt apáca birodalma volt a kedvenc úticélunk a szomszéd kislánnyal. Aliz néninek, mivel hajdan Krisztus menyasszonya volt, míg rendjét fel nem számolták, nem volt családja, csak egy kecskéje, aminek a szagát már messziről éreztük, így már a förtelmes bűzből tudtuk, hogy jó helyen járunk. Téptünk az állatnak gazt az árokparton mielőtt beléptünk az udvarba, kvázi virág helyett a gazdaasszonynak, cserébe nézhettük a fejést, és kaptunk kecsketejet is. Pocsék ízére ma is emlékszem, de egy pesti gyereknek a környék egy szem kecskéje önmagában is igazi szenzáció volt. Mit számít, milyen ízű a teje! Később egyre merészebbek lettünk. Áttekertünk Sárszentmiklósra, a váz alatt pedálozva a férfibiciklin, majd Rétszilasra, és egyszer egészen Cecéig hajtottunk. Onnan elég későn keveredtünk haza, otthon már majdnem aggódtak értünk, ami egyébként nem volt szokásuk, sőt, meg is tiltották, hogy felnőtt kíséret nélkül Miklósnál messzebb menjünk. De mi olyannyira kimerültünk a hosszú túrától, hogy tilalom nélkül se mentünk volna messzebb. Amikor az egyik hétvégén az unokatesóm, aki már tizenhét éves volt és nagyon vagány srác, eljött látogatóba egy távoli városból, elmentünk hármasban horgászni a rétszilasi tavakhoz. Na nem horgászbottal és engedéllyel, hanem nagyanyám akkoriban trendi műanyag hálós bevásárlószatyrával. Unokabátyó belegázolt a tóba a szatyorral. Ő szükség esetén úszni is tudott volna, mi viszont nem, úgyhogy mi csak a partról néztük ezt a halfogási technikát. Mikor unokabátyó megmerítette a szatyrot és kihúzta, épp annyi időnk volt, hogy elfuthassunk a halőr elől. Persze nem üres kézzel, amiben nekünk, kicsiknek, semmi érdemünk nem volt. Aznap rántott ponty volt otthon a vacsora…

Amikor egyik nap nagyon meleg volt, a szomszéd gyerekek azt javasolták, hogy menjünk el a helyi tóra fürdeni. Mivel nekik nem volt bringájuk, oda mindnyájan gyalog mentünk. Nem emlékszem, hogy merre volt, csak arra, hogy tőlünk elég messze. Legalábbis gyalog. Egy erdős vagy legalábbis rendezetlen, bozótos részen át vezetett az út. Még mielőtt odaértünk, már hallottuk a gyerekricsajt. Igazi kánikula volt, akkorra már több falubeli gyerek is odacsődült.

A “tó” nekem csalódást okozott. Valójában egy sáros pocsolya volt, a nagyobb fiúknak derékig, a kisebbeknek mellmagasságig ért a sötét és zavaros víz. A hőség miatt igazi fürdésre számítottam, de ebbe nem volt kedvem belemenni. A sok klottgatyás parasztgyerek vidáman ugrált a “tóba”, vagy ahogy ők hívták, “ruszki-gödörbe”. Talán azért hívták így, mert valahol az orosz laktanya közelében lehetett. A Jancsik, Jóskák, Sanyik, Ferik, Pistik és Lacik még a fejüket is belemártották a sáros lébe. Volt köztük egy kis vézna gyerek, szív alakú arccal, kék szemmel, nullás géppel lenyírt majdnem kopasz fejjel, amelyet vékony, szőke pihék borítottak. Az egyik Térmeg-fiú, akit már ismertem, odaszólt nekem: ez itt a pap fia. Így mondta, pap, nem lelkész, mert Térmegék, ha jól emlékszem, katolikusok voltak, akárcsak nagyanyám. A kis klottgatyás srác szélesen vigyorgott, és bár addig az ő bő fekete gatyája még száraz volt, mint ahogy a vézna felsőteste is, nem akart szégyent vallani az idegen előtt. Imponálni akart a pestinek, aki ráadásul  lány, és a tetejébe kicsit idősebb is, meg akarta mutatni, hogy ő is van olyan vagány, mint az elvadult, az egész nyári szünetre az utcára kicsapott parasztgyerekek. Meglehet, néha csúfolni is szokták, mint az értelmiségi gyerekeket a falusi gyerekek általában, kis hülye papgyereknek nevezve, ezért sem akart semmiben sem lemaradni tőlük. Hatalmas csobbanással vetette bele magát a ruszki gödörbe. Aztán újra és újra, szinte fejest ugrott a mocskos vízbe. Gatyájából és vékony szálú nagyon rövid hajából folyt a víz, mezítlába tocsogott a sárban. A többieknek is meg akarta mutatni a keménységét, és, persze, előttem is fel akart vágni. Pedig lehet, hogy ha nem vagyok ott, be sem ment volna ebbe a fertőbe.

Ezt a képet őriztem a nyolc-tíz éves kis vézna, szőke, majdnem kopasz, széles homlokú, világító kékszemű Szabó Pistáról. Vidám volt, bátor, vagy inkább önigazolási kényszerből vakmerő, és nagyon-nagyon ambiciózus.

Csaknem 40 évvel később láttam viszont – Pesten. Azon frissiben megválasztott püspökként energikus volt, jókedvű, magabiztos, okos és nagyon-nagyon ambiciózus. Nem jöttem rá azonnal, hogy ő volt az a klottgatyás kisfiú Sárbogárdról, aki annakidején bizonyítani akart: társai és az idegen, kicsivel nagyobb lány előtt. De a szeme és az arca nagyon ismerős volt. Akkor még nem veszett ki belőle az egykori gyermek. Külsőleg sem változott sokat (ld. fenti kép), belsőleg pedig ugyanaz volt, akit a ruszki-gödör partján megismertem.

Ma már nem biztos, hogy ráismernék: ambíciója kielégült, ő maga kiégett, és a kockázatvállalási kedv is kihalt belőle. A hosszú évek alatt, míg araszolt áhított célja, a zsinati lelkészi elnökség felé, egyre-másra hagyta cserben a barátait, akiket a rá féltékeny vetélytárs, Bátor(i) Bölcs(kei) Gusztáv, hogy őt gyengítse, kilőtt mellőle. A klottgatyás kisfiúnak még fontosak voltak a barátai. Bogárdi Szabó István püspök, elérve célját, a Zsinat lelkészi elnökségét, feláldozta a benne bízó és a megpróbáltatások során csak benne reménykedő híveit és szövetségeseit.

Nem látok a lelkébe, nem tudom, hogy a veszteség-nyereség terén milyen mérleget von meg ma: megérte?

Mint ahogy azt sem tudom, mostanára rájött-e, ki az, akivel úgy fél évszázaddal ezelőtt  Sárbogárdon a ruszki-gödörnél találkozott…

23rd May in the Palace Quarter (Május 23. a Palotanegyedben)

Írta: Pulchra

Petrőczi (Ludvig) hosszú élete számos tanulsággal szolgál. Mindenekelőtt azzal, hogy szabad szemmel nem látható, gyakorlatilag NULLA tehetséggel, csak a negatív tartományban értelmezhető szorgalommal, műveltséggel, tisztességgel és filológiai gondossággal sikerült József Attila díjat kapnia, docensként egy magát egyetemnek nevező intézményben fizetést húznia és nyugdíjba vonulnia. És a legújabb hír: Petrőczit kinevezték a STÁDIUM nevű folyóirat főszerkesztő-helyettesévé.

Dehát mivel is érte el mindezt dr. Szabó Andrásné dr. Ludvig Éva Alice, lopott nevén Petrőczi Éva? Két tulajdonságával:

1. Ordenáré qrvaságával.
2. Arcpirító arroganciájával.

Mindkét tulajdonsága már a szegedi kollégiumban megmutatkozott. A magyar szakát le is adta, hogy több időt tudjon szentelni kedvenc hobbijának, a sliccnyitogatásnak.  Egynős bordéllyá változtatta a kollégiumi szobáját és a helyi nemibeteg-gondozó nagybani beszállítójává vált. Közben sikerült a szerencsétlen Morvait is megtévesztenie és feleségül vetetnie magát. Amikorra Morvai rájött, hogy mekkora ótvaros cemende a hitves, Ludvig már a világra pottyantott két csecsemőt, hogy kitől, azt abban a nagy forgalomban Ludvig maga se tudta.  Morvai elvált tőle, és mivel a bíróság bizonyítottnak látta, hogy Petrőczi erkölcstelen életmódja ártana a gyerekeknek, mindkét kislányt a vélelmezett apánál helyezte el.

Ludvig, a nőstény keselyű újra férfivadászatra indult, először Szabó Gézát és Heltai Jánost környékezte meg, ők azonban háborgó gyomorral elzavarták. Ludvig akkor Szabóra fanyalodott, és el is csábította a jobb kezétől, megajándékozva őt azzal az élménnyel, hogy a 3 másodperces orgazmust nővel is át lehet élni. A hencidai bugris feleségül vette a cemendét, a ribanc pedig rögvest megint elleni kezdett. Túlságosan is rögvest, arról nem is beszélve, hogy “Évike” a legkevésbé sem hasonlít a Szabóra. (Ennek csak örülhet.) Butasága és a potya iránti vágya viszont, akár szennyes lelkű anyjáé. Aztán kibújt a babiloni kapuból az Andriska is, Szabó szörnyeteg klónja.

A párocska a két kis sárkányveteménnyel egy ócska albérleti lukban darvadozott Fóton, de Ludvig számára ez nem volt méltó, ezért bejárt az ÉS szerkesztőségébe, és ott orális képességeit fejtette ki Faragó Vilmos és Bata Imre “érdekében”.

Ezt jól látta mindenki, Tarján Tamás és Reményi József világosan meg is mondták Ludvigról írott paródiájukban:

“Ha én költő lennék,

verset alig írnék,

mindig csak kiadókban

és az ÉS-ben ülnék.”

Erről már írtam egy elemzést a blogra.

Tarján és Reményi Ludvig karrierjének a kulcsát ragadta meg a paródiában: Ludvig nem “költve”, hanem az ÉS-ben ülve és térdelve (no nem az Isten, csak Faragó vagy Bata előtt) szerezte meg a jogot arra, hogy primitív versikéi és borzasztó fordítmányai megjelenjenek a lapban. Mióta a kiváló intellektusú és remek ízlésű Kovács Zoltán átvette a lapot, Ludvigtól egy árva sort se közöltek.

Fótról bejárva Ludvig nemcsak Batát és Faragót részeltette költői nyelve élvezetében, hanem másokat is, pl. Aczél Györgyöt, az irodalmi élet fejedelmét és Pozsgai Imrét, a Hazafias Népfront főtitkárát is. S láss csodát! Szorgalmas oralitása ajándékaként kiutaltak neki egy kétszobás erzsébeti panelt. Így lett panelproli Ludvigból meg Szabóból, a hencidai aljas böszméből.

Azóta teltek az évtizedek, Szabóék Princz Gábor postabankos pénzén (vissza nem adandó, de legalábbis bizonyosan vissza nem adott kölcsön) megvették a Mátyás utcai 140 négyzetméteres lakást, és luxus módon berendezték a református hagyatéki raktárból zabrált kristálycsillárokkal, keleti szőnyegekkel, antik bútorokkal. Bugrisék a konyhába felcipeltették a hencidai templomból ellopott úrasztalát, a mellett falnak röfögve és böfögve. Szabad idejüket rablással és okirathamisítással töltik: sikerült bedönteniük a károlis IDI-t, de mivel csontig benyaltak Balog EMMI miniszternek, jutalmul Szabó bekerült a MAB-ba, Ludvig meg országos felháborodást keltve József Attila díjas rímbarkácsoló lett.

De öreg fűzfapoetessza nem vén fűzfapoetessza, nem elégíti ki már a bakonycsernyei vagy nemesmedvesi rezgő fejű nénik-bácsik rajongása az olvasótalálkozókon, miközben a vén alkoholista dinnyehasú polbeat énekes hang nélkül gajdolja a zöngeményeit. Ludvig, aki ma már jobban hasonlít egy pedofil plébánosra, mint egy nőre, elcsörtetett Pozsgaihoz és emlékeztette több évtizedes orális szolgáltatásaira. Mire Imre bácsi elővette a …. mondjuk így, pennáját és aláírta a vénasszony kinevezését a kutya által nem olvasott STÁDIUM című fideszes agitprop kőnyomatos főszerkesztő-helyettesének.

Alighanem ez volt az utolsó tollvonás Imre bácsi életében, de egészen biztosan az utolsó kinevezés. Ludvig pedig elérkezett hosszú és becstelen élete legmocskosabb – és remélhetőleg utolsó – stádiumába.

New Calvinist Pentecost (Új kálvinista Pünkösd)

Pünkösdi cikkünket elsősorban a Károli Gáspár Református Egyetem karizmatikus oktatóinak, lelkésztanárainak és doktoranduszainak ajánljuk: 1. Azoknak, akik képesek transzcendens lényekkel társalkodni; 2. Azoknak, akik a világ számtalan idegen nyelvén való szólás képességével megáldottak; 3. Azoknak, akik saját nemükhöz vonzódnak, ám ezt nem vallják be maguknak sem (esetleg még fel is jelentik a “ferde” hajlamukat nekik bizalmasan, négyszemközt megvallókat); 4. Továbbá a Magyar Református Egyház fundamentalista vezetőinek és híveinek. Akinek nem inge, ne vegye magára! – Áldott Pünkösdöt kíván a Szerkesztőség minden olvasónak.

Szerző: John Mc Arthur

Charles Parham

A pünkösdi mozgalom kezdetei természet felettinek, sőt, romantikusnak tűnnek. Charles Parham saját, új mozgalmát nevezte úgy, hogy „Apostolic Faith Movement”, és úgy tartotta, hogy tapasztalatai egyfajta új pünkösdöt jelentenek. Ő és a tanítványai meg voltak róla győződve, hogy ugyanúgy, ahogy az apostolok az Apcsel 2-ben, ők is megkapták a Szentlélek ajándékát. Az 1901-ben általuk tapasztaltak jelentették a szikrát, amely a modern karizmatikus mozgalom tüzét fellobbantotta.

Agnes Ozman

„Mint minden olyan, mítikus elemekkel díszített történetnek, úgy ennek is vannak bizonyos részei, amelyek bizonytalanok maradtak – írja Agnes Ozman újévi élményeiről Martin E. Marty történész. – A tanúk korábbi kijelentései szerint Miss Ozman 3 héttel újév előtt már szólt nyelveken – egy kevésbé csinos dátum, de mégis olyan, amelyhez mások is ragaszkodtak. Továbbá azt állította, hogy nyelveken szólásának jelentőségét csak később fogta fel, tudvalevően azonban Parham korábban arra utasította, hogy direkt törekedjen erre a jelre.”

Charles Parhamnek, Agnes Ozmannak és a bibliaiskola többi tanulójának valójában sohasem volt része azon természetfeletti jel megtapasztalásában, amelyet kerestek. Ugyanis meg voltak győződve arról, hogy a nyelveken szólás olyan természetfeletti képesség, melynek birtokában az ember valódi idegen nyelveken tud kommunikálni, éppen úgy, ahogy az apostolok pünkösd napján az Apcsel 2-ben, ahol mindenki a saját országának nyelvén hallotta őket beszélni. Ez volt az az ajándék, amely után oly kétségbeesetten vágyakoztak. Azonban az „ajándék”, amelyet megtapasztaltak, nem volt más, csak értelmetlen locsogás.

„1919-es doktori dolgozatában Charles Shumway szemrehányást tett a Houston Chronicle nevű helyi lapnak, amiért kritika nélkül tudósított az eseményekről – írja James Goff -, és megállapította: „különféle emberek levelei állnak a rendelkezésünkre Houston-ból, és a környezetéből, akik abban az időben (amikor Parham ott tanított) kormányzati tolmácsok voltak, és egyértelműen cáfolták, hogy tudnának bármit is ezekről az állítólagos tényekről” (98.o.). Hasonlóképpen, más szemtanúk is, akik vizsgálták az Azuza Street „nyelveit”, arra a felismerésre jutottak, hogy nem igazi nyelvekről volt szó.

Fájdalmas módon ez akkor vált világossá, amikor Parham ragaszkodott ahhoz, hogy pünkösdi misszionáriusok anélkül menjenek el külföldi országokba, hogy előbb az adott ország nyelvét elsajátították volna. Vinson Synan írja:

„Parham haladéktalanul elkezdett arról tanítani, hogy a misszionáriusok többé nem kényszerülnek rá, hogy idegen nyelveket tanuljanak abból a célból, hogy missziós területeken prédikáljanak. Innentől kezdve – tanította – már csak a Szentlélek keresztségét kell megkapnia az embernek, és elmehet a világ legtávolabbi végébe is, és képes a helyi lakosoknak eddig ismeretlen nyelven prédikálni.”

Parham a Topeka State Journal-nak így hencegett: „az Úr megadja nekünk az erőt ahhoz, hogy a legkülönbözőbb népekhez tudjunk szólni, anélkül, hogy előtte a nyelvüket megtanultuk volna.” Egy héttel később a Kansas City Times című lapnak nyilatkozott a következőképpen: „feladatainkhoz tartozik megmutatni az egyháznak, milyen értelmetlen, ha a misszionáriusok éveket pazarolnak arra, hogy felkészüljenek idegen országokban végzett munkájukra. Végül is nem kell mást tenniük, csak Istentől erőt kérni.” Pár héttel később távolabbi régiók lapjai (pl. Hawaii) tudósítottak Parham ígéreteiről, és beszámolóikat egy egész sor pimasz valótlansággal tarkították:

Topeka, május 20.: – Charles Parham, a Topeka-beli Bethel College pásztora és a tanítványai arra készülnek, hogy az egyháztagok számára a misszió új területét tárják fel. A tervük, hogy olyan embereket küldjenek a pogányok közé, akik megáldattak a „nyelveken szólás ajándékával.” Parham szerint ez az ajándék az apostolok kora óta senkinek sem állt rendelkezésre. Ahogy elmondta, a misszionáriusai rendelkeznek azzal a kiváló tulajdonsággal, hogy az adott népek nyelveit, amelyek között munkájukat végzik, már természet feletti módon elsajátították, és nincsenek arra kényszerítve, hogy azt más misszionáriusokhoz hasonlóan előbb fáradtságos munkával megtanulják. (Parham azt mondta): „…kétségtelen, hogy erre az időre elnyerték a „nyelveken szólás ajándékát”, amennyiben méltók rá és azt hitben keresik, szilárdan bízva abban, hogy ezen a módon képessé lesznek téve arra, hogy anyanyelvén szóljanak ahhoz a néphez, amely között munkájukat szeretnék majd végezni. Ennek felbecsülhetetlen előnye lesz természetesen. A Bethel College tanulóinak nem szükséges először – ahogy eddig történt – nyelvet tanulniuk, hiszen azokat természetfeletti módon kapják meg. Némelyek közülük már képesek spanyolokkal, olaszokkal, csehekkel, magyarokkal, németekkel és franciákkal a saját nyelvükön társalogni. Nem kételkedem abban, hogy találkozóink alatt ugyanígy megkapjuk különböző indiai törzsek nyelvjárását, sőt, még a vad Afrika nyelveit is. Elvárásaim szerint ez az összejövetel lesz a pünkösdi esemény óta a legjelentősebb.” Azt állítja (Parham), hogy ő és a tanítványai az összes ajándékot elnyerték, amelyet Krisztus az első tanítványainak adományozott.

Sajnálatos módon ezek a típusú, szándékosan felcicomázott, teljes mértékben túlzó „bizonyítékok” ma is rendkívül elterjedtek karizmatikus körökben. A naiv emberek készpénznek veszik ezeket a beszámolókat, és összekeverik a hitet a hiszékenységgel.
Parham megbízhatónak hangzó bizonyságtételei ellenére missziós stratégiája rosszul sült el. Jack Hayford és David Moore – mindketten karizmatikusok – maguk is elismerték, hogy Parham elvárásaihoz képest az eredmények teljesen kiábrándítóak voltak: „sajnos a xenoglossolalia gondolata (csodálatos többnyelvűség) később fájdalmas tévedésnek bizonyult, amikor is a pünkösdi mozgalom misszionáriusai a nyelveken szólás ajándékával missziós területre mentek és rájöttek, hogy a hallgatóság nem érti őket”.

Robert Mapes Anderson tudósít arról, hogy

S.C.Todd a Bible Missionary Society-ből tizennyolc pünkösdi hívő  esetét vizsgálta, akik Japánba, Kínába és Indiába utaztak és „várták, hogy ezen országok lakosainak anyanyelvén tudjanak prédikálni.” Maguk vallották be, hogy arra a megállapításra kellett jutniuk, hogy „egyetlen egy esetben sem voltak rá képesek”. Amikor hasonlóan a többi misszionáriushoz sikertelenségük miatt csalódottan visszatértek, a pünkösdiek arra kényszerültek, hogy a nyelveken szólással kapcsolatos eredeti nézetüket átgondolják.

Agnes Ozman “kínai” írása

Agnes Ozman és más pünkösdiek nem csak nyelveken voltak képesek beszélni, hanem tudtak „nyelveken írni” is: papírra firkáltak mindenfélét, amiről azt gondolták, hogy egy idegen nyelv írott szövege. Ezekről az ún. „üzenetekről” fotókat közöltek le olyan újságok, mint a Topeka Daily Capital és a Los Angeles Daily Times. A firka nem hasonlított egyetlen ismert nyelvre sem és abszolút beazonosíthatatlan volt. Jean Gelbart megjegyzése szerint: “Január 6-án a Topeka Daily Capital megjelentetett egy hosszabb cikket, amely Ozman “inspirált kínai” szövegéből tartalmazott egy részt. Amikor odaadták egy kínainak, hogy fordítsa azt le, azt válaszolta: “nem érteni, adja egy japcsinak.”

Parham kijelentéseivel kapcsolatban még egy tény adhat okot kételkedésre: Charles Parham életvitele alapján igencsak kérdéses, hogy a Szentlélek rajta keresztül indított volna el egy világra szóló ébredést. Röviddel azután, hogy diákjai nyelveken kezdtek beszélni, a jóslatai ellenére – mely szerint egy óriási méretű növekedés előtt állnak – Parham arra kényszerült, hogy a Topeka-ban lévő bibliaiskoláját bezárja. Kansas és Közép Nyugat más vidékeire települt át, gyógyító és ébredési összejöveteleket tartott és tanítványokat gyűjtött maga köré. Nem sok időbe telt, mire állítása szerint 5000-nél is több követője volt már. Követőinek egyre növekvő közösségét „apostoli hitmozgalomnak” (kéthetente megjelenő lapja, az Apostolic Faith után) és magát „az apostoli hitmozgalom fényszórójának” nevezte.

Ennek ellenére a mozgalom alig élte csak túl azokat a csapásokat, amelyeket Parham megtépázott hírneve miatt szenvedett el a tagság. 1906 őszén Zion-ban, Illinois államban tartott néhány összejövetelt. Körülbelül öt hónappal ezután öt követője ütlegelt egy mozgáskorlátozott nőt, próbálva kiűzni belőle a „reuma démonát”. Az ezt követő gyilkossági tárgyalás az egész USA-ban feltűnést keltett, különféle lapok a „Parham-szekta tagjainak” nevezték az elkövetőket. Miután a bűncselekmény elkövetőit bűnösnek találták, országszerte tudósított róla a média: “a tanúk beszámolói alapján várható, hogy további letartóztatásra is sor kerülhet és Parham is, a szekta vezetője, aki maga is a letartóztatottak köréhez tartozik, rendőri felügyelet alá kerülhet.” Parham ekkor nem került vád alá, de neve a halált okozó vallási fanatizmus szinonimájává vált.

William Seymour

Amikor egy kislány Kansan államban meghalt, mert szülei ahelyett, hogy orvosi kezelésben részesítették volna, Parham szolgálatán keresztül a gyógyulásban bíztak, Parham kénytelen volt elhagyni Kansas-t és Texasba távozott. Itt ismerte meg William J. Seymourt, egy harmincöt éves fekete embert. Azután, hogy Seymour magáévá tette Parham Szentlélekről és a nyelvek ajándékáról szóló tanait, 1906-ban kirobbantotta Los Angelesben az Azusa Street-i ébredést. Barátságuk azonban hamar megromlott. Amikor Parham megtekintette Dél Kaliforniában Seymour munkáját, helytelenítette a fékevesztett viselkedést, ami az ottani összejöveteleket jellemezte. Elég különösen hangzik: „Parham sok mindent, amit az Azusa Street-en átélt, hamisítványnak ítélt, és mint „tisztán lelkit” (negatív értelemben/ ford.) elutasított.”  Megpróbált a mozgalom élére állni, de visszautasították.

Innentől kezdve Parham pályafutása elindult a lejtőn. 1907 július 19-én letartóztatták egy hotelben homoszexuális magatartás vádjával San Antonio-ban, Texasban. Négy nappal később ismét szabadon engedték, és bár bizonygatta ártatlanságát, ellenfelei gyanították, hogy – habár nyilvánosan tiltakozott és ragaszkodott ártatlanságához –  pusztán azért helyezték szabadlábra, mert aláírta beismerő vallomását. Parham hírnevére az események végzetesen rányomták a bélyeget és befolyása egyre csökkent. R.G.Robbins a következőképpen magyarázza az eseményeket:

„Hogy mi történt valójában ezen a forró nyári éjszakán, talán soha nem fog már kiderülni; annak ellenére, hogy a vádak nem bizonyosodtak be, Parham hírneve visszafordíthatatlan károkat szenvedett. A botrány híre futótűzként terjedt a gyógyító és a pünkösdi mozgalom köreiben, ami örömmel töltötte el Parham ellenségeit, csökkenő számú barátját pedig elbátortalanította. Mindeközben az „Apostoli Hitmozgalom” darabokra hullott.”

Forrás: John MacArthur Strange Fire: The Danger of Offending the Holy Spirit with Counterfeit Worship, Chapter 2: A New Work of the Spirit; Thomas Nelson, 2013

Ms. Czunyi’s girlfriend (Czunyiné barátnője)

A kétszer bukott doktorandusz

Írta: Tanító Bácsi

A magyar közoktatás legiszonyatosabb korszakát egy károlisnak köszönhetjük, a Tenke Sándor rektor hancúrpajtásából magát államtitkári szintre felsz…ó Czunyiné Bertalan Juditnak. Ilku Pál és Benke Valéria művelt, nyitott szellemiségű miniszterek voltak a bokodi illetőségű, intellektuálisan parasztproli  szinten megrekedt Bertalanhoz képest, és felettébb becsületesek is. Máig nem tudjuk ugyanis, hogy hol és miből él a kormánymegbízott és államtitkár Bertalan, vagyonnyilatkozatában ugyanis csak egy harmadhektáros szántó található. Márpedig a miniszterelnök szerint – ő pedig sose hazudik, maga mondta – a vagyonnyilatkozatok minden szava igaz.

Czunyiné azonban nem éri be azzal, hogy egyedül mételyezze a közoktatást. Kártékonyságát fokozza azzal, hogy ostoba és gonosz barátnőivel telehinti a közoktatás Balog Zoltán inkompetens miniszter által már amúgy is tönkrevert területét. Manolovicsné Erdőkertesi Orsolyáról, akit gimnáziumi igazgatói székbe ültetett a leszavazása ellenére, már szóltunk. De akiről most fogunk szólni, az blogunk olvasóit és a felsőoktatás szereplőit mélységesen meg fogja döbbenteni.

Új csillag tűnt fel a magyar közoktatás egén, dr. Baranyai Katalinnak hívják, az OFI (Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet) főmunkatársa, tananyagfejlesztő. Mint a sajtótájékoztatókból meg az ún. kísérleti tankönyvekből kiderül, újabban MINDEN MAGYAR NYELVI ÉS IRODALMI TANKÖNYV az ő neve alatt jelenik meg. Ez meglehetősen különös: a tankönyveknek már nincsenek is saját szerzői. Tehát minden jogdíjat dr. Baranyai Katalin számlájára utalnak? De a legfontosabb kérdés mégis ez: ki is ez a mély tudású, a magyar és az általános nyelvtudomány, az irodalomtudomány, a magyar és a világirodalom történetének minden témakörében egyaránt otthon levő, hihetetlenül kreatív személyiség?

Mintha hallottuk volna már ezt a nevet, sőt, nem is egyszer hallottuk!  Mégpedig a Károli szennyes doktori védései kapcsán! A tüzetes vizsgálat kiderítette: csakugyan arról a Baranyai Katalinról van szó, aki doktori fokozatát két sikertelen nekifutás után, csak harmadszorra szerezte meg – azt is törvénysértéssel. Munkahelye pedig a Károli Gáspár Egyetem nagykőrösi kara volt, akárcsak Czunyiné Bertalan Juditnak. Baranyai szédítő karrierje a közoktatás egén összefügghet ezzel a munkahelyi kapcsolattal. De hogy doktorált le Baranyai? Nem mintha a PhD feltétele lenne a karriernek! Czunyiné Bertalan Judit pl. nem PhD, csak jogászként dr., de mint tudjuk, neki más kvalitásai vannak. Baranyai amúgy is túljutott azon a koron, amikor kizárólag megfelelő férfiaknak tett, mondjuk úgy, szolgálatoknak köszönhetően indul el egy női karrier.

Baranyai esetében inkább  egy másik nő indította el a karriert.  Lopott nevén Petrőczi Évának hívják a Károli vén szörnyetegét, aki nagykőrösi magányában felettébb összebarátkozott Baranyaival, a hozzá hasonlóan sokgyermekes anyával és tudatlan, aljas némberrel. Miután Baranyai elzokogta Petrőczinek, hogy az ELTÉ-n megbukott Cs. Szabó Lászlóról irt PhD-s értekezésével, az rögtön megigérte, hogy a Károlin megoldja. És meg is tette, egy nagyon látványos “vita” keretében, mikor vidoran odakiáltott Baranyainak: “Ne félj, nem foglak Cs. Szabó nemi életéről kérdezni!” Most ne akadjunk fenn azon, hogy egy normális védésen a témavezetőnek semmiféle szerepe nincs, különösen nem kérdezői. Arról sem ejtünk szót, hogy miért hangzik el ilyen brutálisan trágár szexuális utalás egy magát keresztyénnek nevező egyetem nyilvános védésén. Mindegy is, Baranyai védését a MAB szabályellenesnek nevezte és megsemmisítette.

A felfüggesztés egyik oka az volt, hogy az ELTÉ-n Rónay László témavezetésével a nyílt védésen megbukott dolgozatot azon frissiben benyújtotta a Károlira Petrőczi Éva témavezetői neve alatt. A másik pedig, hogy az EDHT elnöke, Szabó András – a témavezető, Petrőczi Éva férje – már a bizottság határozatát követően, de még az EDHT határozathozatala előtt önhatalmúlag felemelte Baranyai pontszámát. Ekkor már a fél ország Baranyain röhögött és a buta kis firkálmányán, amit nem szégyellt kétszer is vásárra vinni.

Mindenki más feladta volna, de Baranyai nem. Harmadszor is nekifutott a doktori védésnek, ezúttal Miskolcon. Itt Petrőczi, a barátnője már létrehozott kapcsolatokat. Érdemes Heltai Jánost megnevezni, akit Petrőczi férje, Szabó András nem egyszer hátba támadott, pl egy recenzióval, ami végül nem jelent meg, mert megmutatták az érintettnek, Heltai Jánosnak. Ő válaszolni akart rá, erre Szabó látta, hogy hátbatámadási akciója nem sikerült, és visszavonta. Kabdedó Lóránt, a doktori iskola régi vezetője elzárkózott ugyan Petrőczitől, akin az egész irodalomtörténész szakma csak röhögni tud, de az iskola új vezető, kecskeméti Gábor puha(p…)nek mutatkozott. Nemcsak Baranyai nevetséges firkálmányát fogadta el PhD értekezésnek, amivel már kétszer megbukott két különböző egyetemen, így harmadszor be sem nyújthatta volna, hanem a kiérdemesült témavezetőt is habilitálta.

Ezután dr. Baranyai Katalin karrierje meredeken szökött felfelé. Persze ennek legfőbb oka az volt, hogy a KRE nagykőrösi karán együtt tanított (???) Czunyiné Bertalan Judittal, akivel szoros barátságot ápolt. A baráti és kollegiális kapcsolat alapján Baranyai bekerült az Oktatáskutató és Fejlesztő Intézetbe felelős szerkesztőként. Most pedig ő minden magyar nyelvi és irodalmi tananyagért felelős főnéni.

Ilyen marhaságokat lök bele a közoktatás elczunyisodott légkörébe. Mivel pedig a könyvüzletet is megkaparintották, tudatlan bugyutaságaikat könyv alakban is terjesztik.

Czunyiné már nem közoktatási államtitkár, de még mindig ott látjuk a tévében szennyes-obszcén vigyorát Balog oldalán. De akár el is tűnhetne. A közoktatás elkárolisításának mocskos munkáját barátnője, dr. (HA-HA-HA) Baranyai Katalin folytatja a maga végtelenül prosztó, bunkó és hiteltelen módján.

PS: A kép az arckifejezést hűen adja vissza, de Baranyai közben piszkosszőkére festette és nyakba érőig megnövesztette a haját.

Baranyai Katalin részletes pályafutása itt olvasható: https://jhnnsclvn.wordpress.com/2012/05/30/third-attempt-harmadik-nekifutas/

További olvasnivalók:

https://jhnnsclvn.wordpress.com/2009/12/19/another-petty-error-egy-masik-piti-ugy

Ms. Honti’s underpants (Károlis tanárnők bugyii)

Hontiné szexi bugyii

Olvasóink szóvá tették, hogy mostanában gyakran belpolitikai témákról írunk, és keveset foglalkozunk a Károlival, annak oktatóival, vezetőivel, az ottani eseményekkel. Bár ezek a posztok is összefüggnek a Magyar Református Egyház és a Károli Gáspár Református Egyetem ügyeivel, az igaz, hogy ezek az összefüggések áttételesek. Hallgatva olvasóink véleményére, ezúttal egy károlis oktató, H. (azaz Hontiné) Varga Márta docens asszony egy írásával foglalkozunk. Honti akadémikus feleségének ebből a cikkéből, annak sajátos témaválasztásából világosan kiderül, mit is jelent az ő számára az igazi tudományosság és a keresztyén szemlélet egysége, amiről az alapító okirat olyan megindító szavakkal emlékezik meg. Külön köszönjük Tanárnőnek, hogy az áldozócsütörtöki hétre egy ilyen mély spirituális élménnyel ajándékozott meg bennünket. – A szerk.

Írta: Macska Jancsi

Mély tudományosság és keresztyén szellemiség jellemzi a Károli oktatói karát, ebben sose kételkedtem egy percig sem. De mióta elolvastam H. Varga Márta docens asszony Bugyii vagy bugyijai? című cikkét az Édes Anyanyelvünk 2016/2. számának 16. oldalán, addigi sejtésem evidenciává mélyült.

Honti akadémikus felesége olvasott valami tréfás matekfeladatot a facebooke-on egy bizonyos celeb “bugyijairól”, s legott talpra szökkent, hogy egész nemzetét megtanítsa a helyes szóhasználatra és grammatikára. Mivel pedig docens asszony ritka(szép) haja alatt nagyon sűrű ész rejtőzik, ez pompásan sikerült is neki. Először is megállapítja, hogy “a magyarban kétfajta többesszám-kategória létezik (a homogén és a heterogén)”. Az első, a homogén többes szám “homogén halmazra utal, amelynek minden egyede ugyanahhoz a csoporthoz tartozik. A többes szám tehát azt jelenti, hogy “macska + macska + macska + macska stb., azaz macskák”. Ezt még egy magamfajta felis felis is felfogja azzal a fél eszével.  A heterogén (asszociatív) többes szám ennél bonyolultabb. A Jancsiék tehát nem azt jelenti, ahogy értelmezni próbálom a docens asszony szavait, hogy “Jancsi + Jancsi + Jancsi + Jancsi stb.”, hanem azt, hogy “Jancsi és a macskája, esetleg macskái”.

Most jön a neheze! “A birtok többségét jelölő –i alakváltozatai (-i, -ai, -ei, -jai, -jei) … a magánhangzóra végződő tövek mindig az –i változatot választják”. A változatot választó tők, esetleg tövek? Furcsán hangzik, de mindegy: docens asszony eligazít bennünket: “A bugyi magánhangzóra végződő (rövidített és továbbképzett) tő (bugyogó – bugyi), következésképpen a birtoktöbbesítő jel –i változatát kell kapcsolnunk hozzá, tehát: bugyi-i-m, bugyi-i-d, bugyi-i“. Hát ennyire pontosan talán nem is akartuk tudni, főleg pedig nem akartuk elképzelni a docens asszony bugyiit, különösen ha maga a ritkaszép (hajú) docens asszony is benne van.

Márpedig a két i egymás után kell és marad. “Két i ejtése egymást követő szótagokban valóban nem kellemes hangzású, de egyelőre ez a kodifikált forma.” Hát ez a norma, így kell mondani és kész. H. Varga Márta nem sokat tart a ballib engedékenységről. Ez a cikk a hozzájárulása a károlis docens asszonynak a magyar nyelvtudományhoz.

Gondolom, ebből a témából fog még habilitálni is a magyar tudomány és a keresztyén szellem még nagyobb dicsőségére.