Promiscuous Ludvig (A szemérmetlen Ludvig)

Petrőczi, a Károli Egyetem ékessége

Irta: Bellum Iustum

Petrőczi tavaly karácsonykor abbahagyta ocsmány blogjának a jó ízlésű emberekre való oktrojálását, de aki azt hiszi, hogy megjött az esze, téved. A RefLap amúgy is színvonaltalan lapjait továbbra is folyamatosan elönti bárgyú és nárcisztikus szövegeivel.
Most éppen a február 15-i számban olvashattuk “A szemérmes szerelem verse” című irományát, no, miről is, kiről is, hát természetesen saját magáról. A szöveg a legundorítóbb szemérmetlenség, kezdve azon, hogy visszaél a recenzió műfajával és nem arról ír, amiről kéne, tudniillik Albert Zsuzsa verseiről, hanem saját magáról, a saját úgynevezett költészetéről és házasságáról.

Kezdi mindjárt a saját első kötetével, a Heléna hájával (bocs, báljával), amelyet egy galád kritikus azzal bírált, hogy túlságosan szemérmesek benne a  szerelmes versek. Márpedig Ludvig, ahogy írja, “tudatosan vállalja a szemérmes, tiszta hangot”. Miközben, ezt már én jegyzem meg, Ludvig életvitele maga volt a testet öltött bűzlő feslettség. Nem véletlenül toloncolták ki rendőrök abból a szegedi koliból, amelyet sikerült bordéllyá alakítania. Öreg fiúk klubjában még most is mesélgetnek Ludvig brutális sliccnyitogatásairól, s arról, hogyan jártak hónapokig a nemibeteg-gondozóba amiatt a betegség miatt, amit a fűzfapoetesszától kaptak tartós emlékül egy futó összefekvésről.  Az első két lányát, Morvai Kingát és Katát azért ítélte a bíróság az apjuknak,  mert a férj bizonyította, hogy Petrőczi erkölcstelen életvitele károsan hatna a gyerekek fejlődésére.

Ludvig, miután kölykeitől megszabadult,  legott férjet fogni indult, ezúttal refi körökben, s miután Szabó Géza és Heltai undorral elhajtotta, megfogta magának a Szabót, aki pikkelysömöre miatt már azt hitte, élete végéig a jobb kezére lesz utalva szexuális téren. De nőhöz jutott, és milyenhez! Bogárdi pedig egy lepcses szájú, parázna sógorasszonyhoz, elég baj az neki. Szabó befúrta magát a Károlira, ahol később vérengzésekre és nagystílű  rablásokra ragadtatta magát, Ludvig pedig hitvesként követte és a Reviczky utcában bontakoztatta ki egész okádnivaló személyiségét, kezdve a fiúhallgatók simogatásán, végezve pedig saját förtelmes verseinek kiadatásával.

Ludvig egész természete szemérmetlen. Szemérmetlenül rabol könyvet, ruhát a boltból,  bármit a kolléga fiókjából, sütit és pogit a szeretetvendégségből, mindent, ami a keze ügyébe kerül. 140 négyzetméteres lakásukba, amit bagóért kaptak és károlis kölcsönre, Princz Gábor alamizsnájával, a református hagyatéki leltárból zabráltak történelmi bútorokat, anatóliai szőnyegeket, csillárokat  és olajfestményeket, kb. 50 millió forint értékben.

Lopott magának megjelenési lehetőséget is a nyolcvanas években az ÉS-ben azzal, hogy széttette a lábát az öreg és kövér Bata Imrének, lakást, hogy a nem kevésbé undorító Pozsgaynak. (Egyesek szerint magának Aczél Györgynek tett nehezen körülírható szolgáltatásokat.) Ha szerelmet nem is tudott, de szexet lopott minden egyes konferencián, ahol megjelent. Később már sikoltozva menekültek előle az irodalomtörténészek csakúgy, mint a sánta könyvtárosok a Rádayban. Nem özvegy Karnyónéként üldözte a csinos fiatal fiúkat a Károlin,  erről Zugló polgármestere, Karácsony Gergely sokat tudna mesélni. Az impotens Szabó dékánként és rektorhelyettesként megfizette a HÖK-ösöket, hogy engedjék magukra mászni a hájas és büdös vénasszonyt. Most éppen a sarki Shiráz vendéglőben próbálja elcsábítani a derék Ali bácsit a házi háremétől, de az öreg perzsa vitézül ellenáll.

Újabb lopománya egy József Attila díj volt, ezen csak azok háborodtak fel, akik ismerték Ludvig firkálmányait és akik nem. Ezt a végzetesen önállótlan és végletesen műveletlen Balog Zoltán miniszterből zsarolta ki, akinek már a 90-es évek közepe óta udvarol a szennyes házaspár a Hold utcában.

Most meg a “hitvesi szerelemről” öklendezik a RefLapban. Elisabeth Barret-Browninghoz meri magát hasonlítani a hétpróbás fűzfapoetessza, aki nőként maga volt (és milyen boldogan lenne ma is!) az utcasarkok rongya. Mondjuk Szabóról, a gazember férjről csakugyan eszünkbe jut a Browning, no nem a nagy angol költő, hanem a gyorstüzelő pisztoly, amivel ezt az okirathamisítót, hamis tanút, alattomos feljelentőt és mószerolót főbe kellene lőni.

Ez a poszt természetesen nem azért született, mert bizonyítani kívánjuk Petrőczi otromba nárcizmusát és végletes tudatlanságát, ennyit tényleg nem ér meg. Ami miatt most megint témává tettük, annak az az oka, hogy Ludvig és családja most elindult egy másik úton, a politikai természetű összeesküvések útján. Ez az út csakugyan veszélyes, és nem csak mindannyiunk számunkra az, hanem, és ez a jó hír, Ludvig és családja számára is. Azok az új kapcsolatok, amelyeket Ludvig egy katicabogár intelligenciájával szövöget, még óriási bummban végződhetnek, és ezt egyáltalán nem szimbolikusan értem.

Sapienti sat.

 

Calvinist antisemitism (Kálvinista antiszemitizmus)

A két Hegedűs

id. Hegedűs Lóránt veje és ifj Hegedűs Lóránt sógora: Balla Péter, a Károli Református Egyetem rektora

A Hegedűsök és társaik gyilkos antiszemitizmusa nem a semmiből jön. A két világháború között a református egyház nemhogy csillapította volna, hanem szította a gyűlöletet a zsidóság iránt. Ezt bizonyítja dokumentumokkal az “Egyházfórum. Keresztény közéleti­-kulturális folyóirat” 29. (4. új) évf., 2014/2­3, 29­-35. megjelent tanulmány, melyet rövidítve és jegyzetek nélkül közlünk. Milyen lehet az az egyetem, amelyet a Hegedűs-család alapított, és amelynek jelenlegi rektora is ebből a családból való, akár csak az ország leghíresebb PhD-csalója, Mészáros Márton (hamisított szegedi nevén Mészáros István), aki kétszeres lebukása után is még oktathat itt? – A szerk.

Szerző: Jakab Attila (vallástörténész) Nyíltan vállalt zsidógyűlölet

„…szabad­-e ilyet írni, hogy «nem vagyunk zsidógyűlölők«!? De igenis vagyunk! És főleg a református – tehát magyar ifjúságnak kell annak lenni, ha boldogulni akar e hazában.”

A D A L É K A M A G Y A R O R S Z Á G I R E F O R M Á T U S E G Y H Á Z K É T V I L Á G H Á B O R Ú K Ö Z Ö T T I T Ö R T É N E T É H E Z

Közhely, hogy a második világháború idején a magyarországi zsidóüldözés a hatóságok aktív közreműködésével és a keresztény lakosság nagyfokú passzivitása mellett zajlott. Az igazi kérdés: miért? A zsidótörvények és később a deportálások egy olyan eszkalálódó folyamat betetőzései, amely közel két évtizedig tartott. Tulajdonképpen egy egész társadalom mentális ráhangolódásáról kell beszélnünk, amelyből – sajnálatos módon – az egyházi sajtó is kivette a részét. Ami azonban szinte alig ismert, az nem más, mint reformátusok, református lelkészek aktív szerepe az antiszemita közhangulat gerjesztésében és fenntartásában. Külön vizsgálat tárgyát képezhetné, hogy ebben a társadalmi/egyházi emlékezetkiesésben milyen szerepet játszott a háború után berendezkedő szovjet típusú államszocialista hatalommal való együttműködés és ennek az együttműködésnek az ideológiai legitimációja az ún. „szolgálat teológiája”.

Az óbudai református egyházközség korabeli lapja, az Egyházi Élet, döbbenetes erővel jeleníti meg ezt az elfeledett történelmet, és kiválóan érzékelteti a ráhangol(ód)ás megnyilvánulásait. Hiszen a lapban az egyházközségi vezetés szellemisége, mentalitása jelenik meg. És abban az osztály­ és funkcióalapon tagolt, tekintélyelvű és feudálisnak mondható környezetben, amely az egész Horthy-korszakot és benne a helyi mikrotársadalmakat jellemzi, a helyi keresztény egyházközségi lapok irány­ és mértékadók; a helyi notabilitások számára mindenképpen. Társadalmi vonatkozásban pedig ezek a notabilitások a meghatározók. Ez a református lap egyrészt összekötő kapcsot jelentett az egyházközséggel (közérdekű értesítéseket és eseményekről készült beszámolókat közölt); másrészt a kereszténységre való hitbeli és erkölcsi nevelést volt hivatott elősegíteni. Az Egyházi Életben megjelent írásokon keresztül tehát egyértelműen elénk tárul magának a Horthy-­korszaknak a kereszténysége; az, amit kereszténységen a korabeli egyháziak és a nemzeti-keresztény közéletet irányító és meghatározó egyházi és világi személyek értettek. Vagyis az ő kereszténységképük, a kereszténységről vallott felfogásuk.

A M A G Y A R T Á R S A D A L O M

Milyen volt a Horthy-­korszak társadalma, amely önmagát a keresztény nemzeti eszme alapjain  állóként határozta meg? Milyennek látták a kortársak? E tekintetben Illés Lajos írása, A hazug társadalom, mindennél sokatmondóbb. „A magyar társadalmat az jellemzi, hogy minden réteg és (igen kevés kivétellel) minden egyén többnek akar látszani, mint amennyi. Ez a vágy fejlesztette ki azt a rang-­ és címkórságot, melynek alig találjuk párját. Csodálatra méltó a leleményességünk, ha rangot és címet kell létesíteni, de hol ez a leleményesség, ha egyház-­ és nemzetépítő munkára van szükség? … Mindenki többet akar aratni, mint amennyit vetett; cselekedeteit fitogtatja, hogy tapsot, elismerést arasson. […] Öltözködés, viselkedés, modor, mind azt mutatja, hogy másoknál és a valóságnál többnek akarunk látszani. […] Ismerek olyan embert, aki maga vagyont harácsolt össze, de irigységgel nézi, ha a másiknak javul a sorsa. Mennyi gőg áramlik szavaiból, a vagyoni jólét gőgje! Gyakran látom a templomban, de nem akarja ismerni a testvériséget. Adakozása keresi a feltűnést, mutatós alakba öltözteti. … Az erkölcsi érzés eltompult. A csalás, hamisítás, sikkasztás gyakori, majdnem mindennapos lett. A lélek megromlott, hazug lett ….  Az önzés, egyéni érdek tódul előtérbe. Állás ügyében a protekció és rokonság dönt. Hol a tiszta lélek és élet? Milyen sáfárai vagyunk Krisztus örökének, Isten ajándékának?”

A Z Ó B U D A I R E F O R M Á T U S O K Z S I D Ó K É P E

Ez tehát az a magyar társadalmi közeg, amelynek a zsidóságról alkotott képét, felfogását, közgondolkodását nem csupán a politikai diskurzusok és országos napi­-és hetilapok, hanem a helyi, egyházközségi kiadványok is markánsan befolyásolták és alakították. Ezekben a kiadványokban a liberális, a szabadkőműves, a szociáldemokrata, a bolsevik, illetve a zsidó összetartozó és felcserélhető fogalmak voltak. Arról nem is beszélve, hogy a Horthy­-korszak magyar társadalma bizonyos rétegei számára a zsidóság egyfajta markáns viszonyítási/viszonyulási pontot jelentett. Ebben a viszonyulásban a reformátusok bizonyos szegmense önmagát fajmagyar nemzeti keresztényként határozta meg. Miután megromlott egészségi állapota miatt Vass Árpád tanár 1932 őszén lemondott az óbudai Egyházi Élet felelős szerkesztőségéről, és helyét a fiatal Deák Endre presbiter vette át, az antiszemita faji szemlélet és önmeghatározás azonnal markánsan megjelent a református egyházközségi lapban. A lap (újra)közölte a Pesterzsébeti Református Egyházi Értesítő 1932. júniusi száma vezércikkének (Magyar vallás) egy részletét, amely a jövőt illetően irányadó írásnak tekinthető. “Mi teszi a mi vallásunkat annyira magyarrá és nemzeti szempontból olyan megbecsülhetetlen tényezővé? Nemcsak a mi vallásunknak és alkotmányának a népünk karakterével való egyező volta, nemcsak a nyelve, mely szerint istentiszteleti rendtartása, igehirdetése, éneklése teljesen magyar, hanem főleg az a körülmény, hogy híveinek a tömege majdnem száz százalékban fajmagyar. Tehát olyan testület, olyan szervezet, olyan intézmény, mely minden porcikájában magyar. Hogy mit jelent ez a mai nemzetközi szellemű és létünkben veszélyeztetett korban, azt ki sem lehet mondani. […] Bármi történjék is ezzel az országgal, ezzel a nemzettel, a színmagyar református egyház sem nyelvben, sem szívével sohasem fog idegen hatalom, idegen érdek szolgálatába állani. Nincs a magyar nemzeti gondolatnak, nemzeti érzésnek és nyelvnek még egy olyan fajtiszta és erős szervezete, mint a református egyház. […] Keresve sem lehetne találni ennél alkalmasabb intézményt a nemzeti gondolat és öntudat kiépítésére. […] A mi egyházunk más soha nem lehet, csak magyar, mert független és nemzeti. [32. old.] Ez a faji gondolat nyilvánult meg Figyelő (alias Kontra Aladár lelkész[7]) 1933. novemberi írásában is. Szerinte „a római birodalom is azért roppant össze, mert egy idegen faj kiölte lelkéből őseik hitét, munkátlanságra, lázadozásra nevelte, kik csak kenyeret és szórakozásokat követeltek, s kaphatók lettek mindenre, ami e célt szolgálta, de áldozatot hozni egyik sem akart hitéért, hazájáért!”

Azt lehet mondani, hogy a faji gondolat és szemlélet mélyen áthatotta a Horthy-­korszak magyar társadalmát. Ez az óbudai katolikus egyházközségi lapban is markánsan jelen volt. A katolikusok azonban soha nem fogalmaztak annyira nyíltan és vehemensen – mondhatni teológiailag annyira eltévelyedetten, a keresztény univerzalizmust egy faji/nemzeti partikularitásra leszűkítve –, mint a reformátusok.

1937-­től az óbudai református egyházközségi lapban radikalizálódott a zsidósággal való szembehelyezkedés. Hangot kapott a magyarság saját országában történő gazdasági és társadalmi háttérbe szorítottságának érzése. A radikalizálódás értelemszerűen vezetett el nem csupán az antiszemitizmus nyílt vállalásához, hanem az antiszemitizmus és a protestantizmus/reformátusság azonosításához is: „… a protestánsság a maga teljes egészében lelke gyökeréig magyar, következésképpen tehát okvetlen és feltétlen antiszemita. Más igaz magyarság el sem képzelhető!” Ezt fejtette ki részletesen Szintai István IV. éves teológushallgató a Református antiszemitizmus című, „nagy ívű” írásában: “Az antiszemitizmus helyes vagy helytelen voltának a kérdése ma a nagy idők fordulópontján benne él a lelkekben. Sokan foglalnak el „langymeleg” álláspontot, mások pedig „az is csak ember” megjegyzéssel intézik el a dolgot. Én úgy érzem, hogy református keresztyén ember ilyen fontos, teljes valóját érintő kérdésben nem foglalhat el ilyen álláspontot. Nem foglalhat el már csak azért sem, mert ma a zsidóbarátok igen nagy többségét saját kicsinyes egyéni érdekük teszik azzá, elárulva ezzel egy sokkal magasabb rendű ügyet. Ellenszolgáltatást kapnak áruló munkájukért – mint Júdás.[33. old.] Igazi református a maga egyéni kicsinyes érdekeit nem helyezheti a legnagyobb, mindnyájunknak közös érdeke, az Isten ügye elé. Határozottan állíthatjuk, hogy a zsidók érdekei Isten érdekeivel ellenkeznek. Igazi református nem lehet cimborája azoknak, akik megfeszítették Jézust, és elveikből nem engedve ma is meg akarják feszíteni. […] A református keresztyén ember, látva, hogy a zsidó szellem egyháza és Isten igazságai ellen tör, nem lehet más, mint antiszemita. Kötelesség az Igazság védelme. Antiszemitává senkit nem tehetnek a szélsőségek, csak a tények. Maguk a zsidók. Nézzük végig az Ótestámentumot, és meglátjuk, hogy a legnagyobb antiszemiták éppen saját prófétáik voltak. Ne felejtsük el soha, hogy ránk, magyar reformátusokra ebben az országban mindig nagy feladat vár és fog várni ezután is. Szükségünk van a tisztánlátásra és erőre. A történelem nagy pillanataiban csaknem mindig nekünk kellett a gátra állni, és mi Isten segítségével meg is álltuk a helyünket. … Ezért nem vállalhatunk semmiféle közösséget azokkal, akik Isten dolgai, igazságai ellen dolgoznak. Mert ha megmételyez bennünket is az a szellem, elvesztjük Istenben való szilárd hitünket, és képtelenek leszünk harcolni az Igazságért. Istenünket, Jézusunkat, hitünket, hazánkat akarja elvenni az alattomosan működő, bűnös szellem. Gondolkozzunk, Testvéreim! Lehetünk mások, mint antiszemiták?”

1939 márciusában pedig Deák Endre felelős szerkesztő világosan kifejtette, mit is jelent az antiszemitizmus. Társadalmunkban az antiszemitizmusnak még nagyon, hogy úgy mondjuk, nyers íze van. Sokan azt hiszik, hogy az nem fér össze sem a magyar úri, gavalléros gondolkodással, nem a krisztusi parancsokkal. Pedig nagyon tévednek, sőt nagyon felületesek vagy talán inkább önzők és érdekhajhászók azok, akik szerint az antiszemitizmus nem magyar és nem keresztyén felfogás. Az antiszemitizmus mint zsidógyűlölet tényleg negatívum csupán, s mint ilyen, elvetendő, de igazi antiszemitizmus alatt az őszinte, igaz keresztyén magyar ember nem zsidógyűlöletet, hanem filomagyarizmust, magyar­szeretetet ért és érez. Minden remény megvan arra, hogy a helyesen értelmezett antiszemitizmus minden téren elfoglalja rövidesen azokat a helyeket, amelyekről most még ki van rekesztve. […]![16] A fajmagyar reformátusság egy részének antiszemita meggyőződése mintegy értelemszerűen vonzotta maga után a vegyes házasságok elítélését[17]; illetve a zsidók megkeresztel(ked)ésével [34. old.] szembeni fenntartásokat is.[18] Mindebben természetesen a „vérkeveredés”­től és a „felhígulás”­tól való irracionális félelmek, valamint a „tisztaság” megőrzésének téves rögeszméje játszottak döntő szerepet.[19] „A nemzeti társadalomnak – írta a református lap – ki kell közösítenie magából azokat, akik mit se törődve fajtájuk létérdekeivel, zsidókkal házasodnak össze!”[20]

S Z E M L É L E T V Á L T Á S S Z Ü K S É G E L T E T I K !

A közhiedelemmel ellentétben a Horthy-­korszak magyar társadalma nem volt – a szó nemes, erkölcsi és spirituális értelmében – keresztény. Kereszténysége csupán külsőség, egyfajta ideológiai máz volt. Döntően a középosztályt tartotta célközönségének (neki és róla szólt), és alig volt valós tartalma. Etikája lényegében véve kimerült a szexualitás szabályozásában, illetve a hatalom­ és tekintélytisztelet szorgalmazásában. Ez önmagában véve nem meglepő, hiszen maguk az egyházak is többnyire a politikai hatalmat kiszolgáló, annak kegyelméből létező és főképpen anyagi támogatásával működő intézményi struktúrák voltak. Elmondható tehát, hogy a Horthy­-korszak magyarországi kereszténysége valójában Isten nélküli kereszténység volt! Ethoszát a fennálló társadalmi viszonyoknak a tiszteletben tartása jelentette. Mindenkinek tudnia kellett a helyét a társadalomban, és annak megfelelően kellett viselkednie. A jómódúakat jótékonykodásra, a szegényeket pedig alázatosságra és hálára ösztönözte. Mindezért épülhetett bele a „keresztény” önmeghatározásba a faji antiszemitizmus; válhatott maga a „kereszténység” faji kategóriává.Talán ebben rejlik a holokauszt 1944-­es magyarországi „siker”­ének legkézenfekvőbb magyarázata![35. old.]

Ugyanakkor Óbuda keresztény egyházai és a zsidóság viszonyának elmélyültebb vizsgálata arra is ráirányítja a figyelmet, hogy – jóllehet úgy tűnt, a két világháború közötti időszakban látványosan a katolikus egyház határozza meg és befolyásolja a közéletet – valójában a református kötődésű és egyházi hátterű, esetenként egyházi funkciókat is viselő politikusok és közéleti személyiségek voltak hatalmi, döntéshozó pozíciókban. Az általuk jegyzett és/vagy felügyelt sajtó tehát vélhetően az ő szemléletüket, mentalitásukat tükrözi. Ennek vitathatatlan bizonyítéka az óbudai református lelkész – egyben országgyűlési képviselő –, Kontra Aladár lapja, az Egyházi Élet. Óbuda felekezettörténeti mikroszociográfiai vizsgálata azt sugallja, hogy – a közhiedelemmel ellentétben, és annak következtében, hogy nem folynak a Horthy-­korszak egyház-­ és társadalomtörténetét szoros összefüggésben vizsgáló kutatások – a két világháború közötti magyar politikai és társadalmi közéletet nem annyira a katolicizmus, hanem sokkal inkább a „(faj)magyar”­nak minősülő református protestantizmus határozta meg. Ennek igen fontos önazonossági eleme volt az antiszemitizmus; a magyar–zsidó faji jellegű ellentétpárban gondolkodás. A másik oldalon pedig, a katolicizmussal a hívekért folytatott folyamatos küzdelem miatt, ott találjuk az eljelentéktelenedéstől és a megsemmisüléstől való egzisztenciális, már-­már apokaliptikus félelmet. Az egyházi antiszemitizmus jobb megértéséhez mindezt tudni (vizsgálni) kell(ene)!

Je suis Lajos

Eredetileg református egyházi témát akartunk ma feltenni, de a Simicska-Orbán háború felülírta a tervet. Annál is inkább, mert ez a háború a seggnyaló református egyházra és intézményeire is kihat. Ti. a kálvinista főmuftik per pillanat nem tudják, melyik segget nyalják. Imákba temetkeznek, hátha a jóisten megsúgja nekik, ki lesz a győztes. Mi, blogszerkesztők, sokkal könnyebb helyzetben vagyunk. Kivételesen egyetértünk abban, hogy egyemberként Simicska Lajost támogatjuk, függetlenül attól, győz-e vagy sem. Az erkölcsi győztes máris ő. Egyrészt, mert valóban árulás történt, és az árulókat, “hátulról lesből támadókat” – akiknek a fő inkarnációja nemcsak a református egyházban, hanem szerintünk az egész országban Szabó András – zsigerből utáljuk. Másrészt azért, mert Simicska nem hagyja lenyomni magát, elmegy a harcban a falig, ami lehet akár egy rá kifent kés is, vagyis hasonlít ránk. Harmadrészt, mert bárkit támogatnánk, aki az egész országot pofátlanul lerabló Viktátor ellen kardot ránt. Innen üzenjük: veled vagyunk Lajos, szólj, ha be kell segíteni. Te vagy a nap sztárja, és ez a nap még nagyon hosszú lehet, ha kitartasz. – A szerk.

A nap sztárja: SIMICSKA LAJOS

Szerző: Narancsillat

magyarnarancs.hu: Az elmúlt négy órában kis túlzással többet nyilatkozott, mint az azt megelőző négy évben. Segítsen rekonstruálni, pontosan mi történt ma és miért. Simicska Lajos: Őszinte leszek: még én is dolgozom az elmúlt órák rekonstruálásán. Képzeli, mennyire mellbe vágott a dolog. Elárultak az embereim. MN: Kik az árulók? SL: Az, amit a Liszkay úr és a menedzsment művelt, teljesen mellbe vágott. Olyan nincs, hogy valaki bejelenti a lemondását, majd azt egyből nyilvánosságra hozza és viszi a komplett bandát.  Ez számomra vállalhatatlan. MN: Tisztázzuk: akkor tehát ő mondott le, vagy ön mondott fel Liszkaynak? SL: Liszkay közölte, hogy le szeretne mondani a főszerkesztőségről. Ezt én el is fogadtam, aztán a sajtóban láttam, hogy az egész menedzsment felállt. Én meg csak néztem, hogy mi a pöcs zajlik itt. Akkor mondtam, hogy jó, rendezzük a tulajdoni viszonyokat, és az ügyvezetői és főszerkesztői kinevezéseket. Két óra alatt lerendeztem. Na most, jóbarátok nem így intézik az ügyeket. Ez kicsit feldúlt. Az embereknek lehetnek fenntartásaik, problémáik – bizonyos dolgokban egyetértenek, másban nem –, de az ügyeknek van kulturált intézési módja. Nem érdekel, miért csinálta. Áruló.

Balra Liszkay, jobbra SimicskaFotó: Németh Dániel

MN: Időközben a Átlátszónak adott interjújából kiderült, hogy ön lesz a HírTV első embere, és már ki is nevezte D. Horváth Gábor korábbi főszerkesztő-helyettest a Magyar Nemzet szerkesztősége élére. A cégadatok szerint ugyanakkor Liszkay tulajdonosa is a lapot kiadó Nemzet Kft.-nek. Akkor neki ebbe már nem is volt beleszólása? SL: Valóban tulajdonosa volt, de Liszkay a mai nappal kiszállt a társaságból és eladta az üzletrészét. Az új ügyvezető igazgatót Tóth Mariannának hívják. MN: Ezek szerint Liszkay lemondott a tulajdonrészéről? SL: Nem lemondott róla, eladta. MN: Kinek? SL: Pillanat, utána kell kérdeznem a kollégáknál. (…)  A Pro-Aurum Zrt.-nek. MN: Az adattár szerint a Pro Aurum Zrt. az ön többségi tulajdonában van. SL: Igen, de tájékozódnom kellett, hogy pontosan melyik vállalaton keresztül zajlott az üzlet. Kiadtam az utasítást, hogy vásárolják ki, és ezt az illetékesek végrehajtották. MN: Tehát akkor lényegében arra kérte Liszkayt, hogy amennyiben lemond, adja el a Nemzet Kft.-ben lévő tulajdonrészét önnek. SL: Igen, mondtam neki, hogy rendben, lemondhat, de akkor el kell adni. Kapsz érte valami lét, azt megkapod és baszd meg. Nem volt ellenvetése. Kineveztem az új ügyvezetőt és a főszerkesztőt, és a dolog el volt rendezve. Az árulóknak szevasz, akit kell még, azt kibaszom, mostantól csak a saját embereimre támaszkodom. Ez így rendben van önnek? MN: Mennyit fizetett Liszkaynak a részesedéséért? SL: Mit tudom én. Na jó, várjon, megmondom, mindjárt utánakérdezek. (…) 100 millió körüli pénzt. MN: Más tulajdonosi kérdést is rendezni kellett? Van más résztulajdonos a korábbi ügyvezetők között, aki most eladta önnek a részét? SL: Mit tudom én azt. Megvettem amit kellett, azt kész. MN: Mekkora részben öné a Pro Aurum? SL: Ne kérdezzen már hülyeségeket, nem tudom pontosan fejből. Az enyém. Kiterjedt a birodalom, sok érdekeltségem van. MN: Gajdics Ottó, a Lánchíd Rádió főszerkesztője is lemondott. Az ő utódja megvan már? SL: Megvan. Schlecht Csabának hívják. MN: Mennyire maradt egyedül? Nyerges Zsoltot vagy Fonyó Károlyt továbbra is a szövetségnek tekinti? Vagy ők is árulók? SL: Nem, ők nem. Csak a Liszkayt és az ő keze alatt dolgozó menedzsmentet tekintem árulónak. Azokat, akik lemondtak. Nyerges és Fonyó üzleti partnereim, nincs közük ehhez az esethez. Jóban vagyok velük. MN: Arról is cikkeznek már, hogy feltehetőleg Orbán Viktor és a főtanácsadója, Habony Árpád állnak az akció mögött. Állítólag egy új médiabirodalom van kiépülőben, amelynek Liszkayék lehetnek a fő arcai. (A Narancs egész nap próbálta elérni Liszkay Gábort, eredménytelenül – rpd) SL: Ezt nem tudom megmondani. Egy háború zajlik, amiben könnyen lehet, hogy ilyen eszközökkel is számolni kell. Maximálisan ellenzem azt a médiapolitikát, amit a kormány folytat, és ennek hónapok óta hangot is adtam. MN: Beszélik, hogy önnek nem tetszik az oroszbarát kül- és energiapolitika. Ebből mi igaz? SL: Nem tetszik, nagyon nem tetszik. Én még akkor nőttem fel, amikor itt Szovjetunió volt, és nincsenek jó emlékeim a ruszkik magyarországi tevékenységéről. Finoman szólva nem tudok határozott különbséget tenni az akkori szovjetek és a mai oroszok politikai viselkedése között.

Most jön a fekete levesFotó: Németh Dániel

MN: Több helyen felmerült, hogy azért orrolt meg Orbánra, mert a szűk körei kihagyták önt az MVM Földgázszállító és a Mol Energy Trade Zrt. közti orosz földgázüzletből, amivel a kedvezményezettek tízmilliárdos nagyságrendű hasznot tettek zsebre. SL: Lehet, hogy ezen marhára meg fog lepődni: a világ nem csak üzletből áll. Én alapvetően – itt meg lehet, hogy hangosan nevetni is fog – értékek és elkötelezettségek mentén végzem a dolgomat. Nekem ezek fontosabbak adott esetben, mint az üzlet. Lehet, hogy a mai világban ez furcsán hangzik, de én ilyen vagyok. Tartozom annyival a hazámnak, a családomnak és magamnak, hogy csak olyat cselekszem, amit helyesnek tartok és olyanokkal üzletelek, akiket vállalható üzletpartnernek tekintek. Hiszi vagy sem: az én szövetkezésem Orbánnal abból indult ki, hogy le akartuk bontani a diktatúrát és a posztkommunista rendszert. Kiderült, hogy ez nem egy egyszerű dolog, ezen melózni kell. De az kurvára nem volt benne ebben a szövetkezésben, hogy felépítünk helyette egy másik diktatúrát. Ebben én nem vagyok partner. MN: Azért kell, hogy legyen ennek a konfliktusnak egy személyes dimenziója is: mégiscsak bő harmincöt éve egymás barátai és harcostársai. Ne mondja, hogy ebben a szembenállásban nincsenek érzelmi motívumok. SL: Persze. Egy nagy csalódás, nem tagadom. Államférfinek képzeltem, aki jót tehet ennek az országnak, de rá kellett jönnöm, hogy nem az. Ezt írja is meg. MN: Azt nyilatkozta a hír24.hu-nek, hogy nem érzi biztonságban magát: elütheti egy autó, de akár le is lőhetik. Miért érzi fenyegetve magát? SL: Ismerem ennek a történetnek a szereplőit, tudom mire képesek. De igazából nem félek, csak amikor az az újságíró hívott, épp útban voltam a kocsival a szerkesztőség felé; még nagyon zaklatottan éreztem magam, és akkor mondtam, hogy persze, akár le is lőhetnek. Amúgy ez tényleg benne van a pakliban, de ettől még nem félek. Ez egy kemény világ. Röhögjön csak ki, de én egy elkötelezett demokrata vagyok. Kurvára nem tetszik az, ahogy és amilyen módszerekkel ezek a fiúk intézik a dolgaikat ebben az országban. MN: Azért Orbán önkényuralmi törekvései nem tavaly kezdődtek, és amíg az érdekeltségei nem bánták, önt sem zavarta annyira a demokratikus jogok csorbulása. Mikor tört meg a kapcsolatuk? Mi volt a fordulópont? SL: Tavaly áprilisban a választások után leültünk és elmondta az elképzeléseit. Ennek a részleteibe nem fogok belemenni, de nem tetszett a dolog. Én erre azt mondtam neki, hogy ebben én nem akarok partner lenni. Azóta durvultak el az események. MN: Azóta nem is találkozott azokkal a befolyásos fideszesekkel – elsősorban Rogán Antalra és Lázár Jánosra gondolok –, akikkel korábban gyakran találkozott? SL: Azt tudom erre mondani, hogy korábban sem voltak túl aktívak ezek a kapcsolatok. Ez nem így működik. Én politikussal, ha jól emlékszem, az elmúlt egy évben nem is beszéltem. Minek.

Minek? Minek?Fotó: Németh Dániel

MN: Most akkor elmegy pihenni? SL: Egy hétre elmegyek holnap, igen. MN: Újságírók közt gyakori téma, hogy Simicska és Orbán annyi minden régi sztorit tud egymásról, hogy már csak ezért sem mernének nyílt karddal egymásnak menni. SL: Mire kíváncsi? Harmincöt éve ismerem, mond ez valamit? Ismerem, sok minden tudok róla, igen. Na és? MN: Akkor, bizonyos tekintetben politikai kockázatot hordoz a kormányfőre nézve. SL: Na és, akkor mi van, lelőnek? (Nevet.) Bízzunk benne, hogy nem így lesz.

szerző

– rpd –

publikálva

2015. febr. 06., 18:21

Forrás: http://m.magyarnarancs.hu/belpol/sok-mindent-tudok-orbanrol-melyinterju-simicska-lajossal-93660