Szerző: Lakat
Kedves FarkasTorok, lelki testvérem,
pályázni kívánok, mert olvastam a kiírást. Tudom, hogy verselemzés tekintetében nem múlhatlak felül Téged, ezért én egy interjú szövegének a vizsgálatával indulok ezen a Prin(z)-díjért kiírt szövegelemzési pályázaton.
Egy (r)égi interjú a Poetessza Princ(z)esszinnel
Egy szabadnapos mosónő álma arról, hogy ő költő
Ez az interjú a Confessioban jelent meg, mely a magyarországi Református Egyház „figyelője”: 1995-ben, az 1. számban. Az interjú annyira abszurd szövegrészeket tartalmaz, hogy ezeket kiemeltem a szövegből és kommentekkel látom el, mint régi blogger.
A szerény képességű költőnő (nevet direkt nem használok!) bulvárosan nyílvánult meg: „nem azt akarom mondani, hogy én egy második Gábor Zsazsa vagyok, maga a megtestesült ifjúság, de az tény, hogy egyfajta nagyon-nagyon szép védőburkot kaptam a Teremtőtől és a teremtéstől, ezt tömören csak úgy lehet jellemezni, hogy “deákosság”.” Ennyire szerény ez a költőnőcskénk… No comment!
Ebben a részletben még a Teremtőt is megvádolja, hogy erről Ő tehet. A teremtés csak jól kiszúrt vele, mert tehetséget nem kapott, de önkritikát sem adtak számára.
Azt meg végképp senki sem értheti, hogy ez a lomhatestű, aki az ’épp szabadnapos mosónő’ stílusában nyomul, hogyan lehetne védőburkos vagy ifjúság közeli jelenség?!
A saját megjelenéséről egyébként elég sokat beszél (önmagáról szeret): „Én soha nem fogok úgy viselkedni, úgy öltözködni, mint egy normális felnőtt nő, vagy egy felnőtt értelmiségi nő, hanem, pontosan ugyanúgy, ahogyan huszonsok évvel ezelőtt a szegedi egyetemen tettem.”
Mondhatnánk, hogy majdnem 40 év alatt ennyit tudott fejlődni. Szánalmas ez az önvallomás! Vannak ilyen emberek, ez egy típus, amelyik nem akar felnőni. Ezt ugyanitt nyilatkozza is: „az biztos, hogy van bennem valami felnőni-nem-tudó képesség”. Az infantilizmusnak ez egy tipikus fajtája. Kislányos akar maradni öreg korában is. (Ezt mondogathatja magában: nem akarok felnőni, bánjatok is úgy velem, mint egy aranyos kislánnyal: szeressetek, becézzetek, simogassatok. Én, mint kislány tiszta vagyok belül.) Pl. Amerikában rózsaszínű fodros ruhácskákban járnak az önkritikájukat vesztett öregasszonyok. E nagy költőnőnk a másik véglet: ő belül rózsaszín szeretne maradni, de külsőleg a szakadtságából és kopottságából teremt érdemet, mintha egy nőnek (vagy bárkinek!) egyik erénye lenne az ápolatlanság vagy az alulöltözöttség, hogy lóg rajta minden. Persze egy jobb ruha viseléséhez tartás is kellene (ld. Németh László: Lányaim című művét), ami viszont „nem adatik meg mindenkinek”.
Az ostoba interjú készítő(nő) ezt a butácska összekötő mondatot rögtönözte: „Ehhez hozzájárul legendás hosszú copfod, és magad által megénekelt szerelmetes fogsorod, ami örök fiatallá tesz”. Nézze meg már valaki bármelyiket, de leginkább e megénekelt legendátlan fogsort. (Mely balkánian sárga és nagyon szuvas!) Erről beszélni egy egyházi lapban egy interjú kapcsán? Az a nő se normális, vagy direkt lejáratásból csinálta.
Tanúi lehetünk a költőasszony nagyotmondásnak is: „én már négyéves koromban abszolút “bennfentesként” ismertem Jékely Zoltán nevét” – szegény Jékely, halottként nem tud védekezni és tiltakozni, hogy ne hivatkozzon rá lépten-nyomon bárki.
Majd ez a hazugság-sor folytatódik: „természetesen semmiféle gyakorlati pártfogást sem tőle, sem mástól nem vártam” – azért járta össze a rendszerváltás előtt is már nyugati testvéreinket (Anglia, Hollandia, Németország, Kanada stb.) és sírt-rítt, hogy adjanak neki pénzt, ennivalót, ruhát stb., mert otthon kommunizmus van, ők meg jólétben élnek és egy nagy elnyomott költőnek nehéz otthon élnie, ráadásul a családját sem tudja eltartani. Segítsen mindenki! De mindenkinek rohadtul elege volt ebből a kolduló és SZALONKÉPTELEN stílusból. Sokan azért adtak neki, hogy előbb megszabaduljanak tőle és ne lássák többé a kuncsorgó arckifejezését.
„Egyetemi éveim nagy büszkesége volt, hogy régi magyar irodalomból kitűnőt kaptam” – köztudottan csak eddig jutott el a magyar szakos tanulmányi során, amit aztán be sem fejezett, de mégis beette magát (dékán férjén keresztül) a ’magyarosok’ közé. Olyan kutatási pályázatokat szerzett meg magának, mint résztvevő, amelyekben a férje (a jelenlegi dékán) volt a vezetője, és milyen érdekes, hogy mindkettő Szenczi Molnár Alberttel foglalkozik…
„Nagyon korán vonzódni kezdtem a magyar protestantizmushoz” – már az előző előtti életében, valamikor a 16. század második felében kezdte ezt a vonzódást. Ez a nő a nagyotmondó hazugságok költőnője, nem rímeket farag, hanem hangzatos hazugságokat. Mert ez így történik: az ember lánya egy nap KORÁN arra ébred, hogy ELKEZD VONZÓDNI… mihez is? A MAGYAR PROTESTANTIZMUSHOZ. Ez a vonzódás olyan erősnek mutatkozott, hogy a Szerzői Jogvédő Hivatal engedélyével P…czi lett, elvette ezt a már foglalt költői nevet. De ez olyan pszichológiai hatással járt, hogy az eredeti vezetéknevű költőnővel, aki bárónő (baroness) volt, teljesen azonosulni tudott, sőt, Princz Gábor jóvoltából Princ(z)esszin lehetett 1997-ben. Nem véletlenül nyilatkozta egy vele készített idei rádiós interjúban, hogy ő az angol királynő rokona. Püff neki! Arisztokrata lett a mosónő, a Szerzői Jogvédő Hivatal névváltoztatási procedúrája sikerült.
Szegény riporter teljesen el lett kábítva, már nincs is magánál olyanokat beszél: „P… É… mindamellett az egész európai kultúra ismeretében írja verseit, amelyek meditatívak is, lázadóak is, keresi a helyét és azt hiszem, meg is találta, az anyaságban éppenúgy, mint az irodalomban, s a hazában”. Ez a költőnőről és költészetéről elmondható legsötétebb dicséret. Most már tudjuk, miért ilyen ez az ország: pont olyan, mint a nagy költőnő.
A „jártam a Teológiára” kezdetű mondat a nevetségességgé válás első lépcsőfoka. Járt ő oda, csak senki nem tudja ezt. Ráadásul még ezen fölbuzdulva olyat tesz, amire nincs mentség: „olykor laikus igehirdetőnek is meghív egy-egy gyülekezet”. Hát az a gyülekezet se normális, amelyik hagyja, hogy rászabaduljon ez a nőstény ad hoc igehirdető, de legfőképp a nyáj pásztora, a lelkész nincs tisztában azzal, hogy kit állít önmaga helyére, és enged fel a szószékre, vagy csak az Úrasztala mögé.
Dokumentálva van az az álszerénység és kegyes füllentés, ami azt szeretné igazolni, hogy „nem tartozunk semmiféle kisebb vagy nagyobb, sem egyházi, sem egyházon kívüli érdekközösséghez, legföljebb azoknak láthatatlan közösségéhez, akik mindkettőnk munkáit, férjem tudósi és az én írói “termékeimet” segítik”. Á, dehogy… Ismeretesek a rokoni szálak jobbra és balra egyaránt!
Vágyálmai is vannak egy költőnek: „szeretnék nagyon jól tanítani, és nemcsak rövidtávon”. Ebből az ácsigózásból csak az egyik teljesült: régóta tanít, de nem jól, mert ahhoz elmélyültebb ismeretanyagra, rendszerezettebb tudásra és más attitűdre volna szükség.
Olyan nehéz élete volt a költőnőnek! Idézet: „Mert nem kívánom, bármennyire jól is érzem magam a bőrömben, egyetlen utódomnak sem, hogy ugyanazt csinálja végig, vagy élje át, amit én”. A riporternő ismét ovis színvonalon összegez: „sok kemény esztendő van mögötted” – adja a szájába riportalanyának a tenyérbe mászóan alákérdező rádiós személyiség. De itt e hölgy tévedett, mert tényleg a költőnő mögé sok és kemény valamik kerültek, de azok nem évek, hanem olyan ’dolgok’ voltak, amelyekről alig tud valaki (leginkább csak a megcsalt feleségek és a vihogó bizalmas barátnők), de átsegítették a szexuális kielégületlenség kanca-korából a tisztes polgárasszony korszakába, azzal, hogy rendszeresen saját magát fedeztette és pókhálótalanította. Ez a költészetében is megnyilvánult.
Saját stílusáról azt találta ki, hogy tömegek „arrogáns p…czizmusokat” emlegetnek velem kapcsolatban” – nyilatkozza. Izmus lett a petyhüdt hasú, magát híresen szépnek képzelő önjelölt szexszimbólumból. Ejj, ejj! Nem lehetek ilyen igazságtalan és rosszindulatú, de eljő az az idő, amikor nyelvészek elemzik majd a híres p…czizmusokat és az egyik kutatónő az íróasztala mögül átszól a másiknak:
– Te Manci, szerinted arrogáns p…czizmus az, hogy „mért e SZABÓdás, mér nem ujjong mind, aki és amiképp a tollközelembe kerülhet”?
– Nem Zsuzsika, ez nem az. Ez csak egy SzA(r) versrészlet, amibe a férjét is megpróbálta beleírni. De arrogáns az a rész, hogy „mér nem ujjong mind”… Ehhez ujjongani! Fujj.
Ezáltal válik érthetővé az a nagyotmondó kijelentés is, mely szintén az elemzett interjúból származik: „néha-néha, kegyelmi ajándékként egy-egy vers is megszületik”. Azért ne nevezze már kegyelmetek ’kegyelmi’-nek ezeket a kegye(lme)tlenül visszatetsző gügye rigmusokat.
Szeretném felhívni a figyelmet erre a bornírt és álszerény interjú-befejezésre: „Ha azt kérdezed tőlem, volt-e valaha az életemben költői sikerem, akkor nagy örömmel számolhatnék be a következőről. 13-14 esztendővel ezelőtt, Göncön, tehát Károlyi Gáspár egyik működési helyén, tartottunk a férjemmel közösen egy gyülekezeti alkalmat. Ő a vidék reformációjáról beszélt, én pedig verseket mondtam. Utána odajött hozzám egy néni, és átadott nekem egy üveg álomszép aranysárga baracklekvárt, és vagy egy kiló gyönyörűen megtisztított diót, s azt mondta, hogy ezt azért adja, mert a rádióban hallotta, hogy gyakran sütök a gyerekeimnek. Így ezt az ajándékot szánja köszönetül a verseimért. Ez az élmény minden irodalmi díjnál többet jelent nekem.”
Ezt azért a legvadabb fantáziával sem tudom elképzelni, ugyanis a költőnő mindenhol részletesen fölsorolja az „irodalmi” díjait: legutóbb pl. a Fiatal írók találkozója Lakitelek, 1979-2009 című kötet 45. oldalán (Antológia Kiadó, 2009). Melyek ezek? A Pécsi Versmegálló Pályázat egyik díja, a Magyar Rádió Nívódíja 2007 (Gyurcsány-kurzus idején), Arany János Jutalom 2005-ben (Szegény A. J. nem tehet erről!), a Salvatore Quasomodo költői verseny egyik díja 2005-ben. Pedig ehhez a világszép költőhöz valójában a Quasimodo-díj illene a legjobban.
De a 47. oldalon olvashatjuk az igazi őszinte vallomást saját költő nagyságáról, arról hogy ez a teljesen középszerű költő valójában hogy könyveli el magát: „A tanítás és az irodalomtörténészi munka pedig maradéktalanul kárpótol azért a fajsúlyban jóval csekélyebb bánatért, amit tollforgatói „rangsorolásom”, vagy inkább rangfosztottságom nyomán érzek. Azaz, inkább csak érezhetnék, hiszen jóformán nincs hét, hogy ne találnék véletlenül egy-egy újabb olvasói blogot, e-naplót, egy-egy, tizenegy verseskötetem valamelyikéből kimásolt szöveggel és kommentárral.” Nincs olyan hét, hogy ne találna magától egy-egy kimásolt idézetet. Akkor egy ideje jó oka van tobzódni ezekben!
Remélem ezt is megtalálja majd, hiszen ennyi elemzést soha nem kaphattak ezek az igazán hulladék-színvonalú művek és interjúk, meg egyéb kinyilatkoztatások, amelyekből most kis ízelítőt adtam.
Jhnnsclvn's blog 