Instead of Kool: Kun (Kool helyett Kun)

Kun Miklós nemzedéke még tanulta az iskolai énekórákon az orosz mozgalmi dalt a drága “bunkócskáról”, ami “nagyapákról unokákra maradt szerszám”. Kun Miklós is egy ilyen nagyapákról unokákra maradt szerszám, azaz Kun Béla nagyapától örökölte a magyar nép ezt az unokát, azaz “szerszámot” a szó minden értelmében. Kérdés: kinek a kezében szerszám Kun Miklós? Volt ő már szerszám Kádár János kezében, most épp Orbán Viktor kezébe kívánkozik szerszámnak. Kinek kell ez a szerszám? A Károli Református Egyetemnek!Jobban kell nekik, mint a holland református professzor, Anne-Marie Kool. Vajon miért? A protestáns hagyományok ápolására? – A szerk.

Szerző: Tóth Károly

Minden választás értékválasztás. Különösen szembetűnő érték alapon történt a döntés, mikor a Károli vezetői idén nyáron úgy határoztak, hogy hat éves sikeres munka és ¨magas szintű oktatási és gyakorlati-elméleti tevékenység után¨ megszünteti az Anne-Marie Kool által vezetett Közép- és Kelet-Európai Missziói Tanulmányi Intézetet. A határozat dátuma 2012. július 6-i, de „súlyos szabálytalanságokra” való hivatkozással augusztus 31-re halasztották a végleges átadást. Ezen közben a KRE-n tovább virágzik nemcsak a Petrőczi András -Szabó András házaspár által kitöltött Puritanizmuskutató, hanem a Kun Miklós – Gereben Ágnes házaspár által jegyzett, gazdagon dotált Kremlinológiai Intézet. A Puritanizmus Intézettel és feltalálóival már sokat foglalkozott ez a blog, de teljesen elhanyagolta a másik alternatívát, a Kremlinológiai Intézetet. Most ezt a hiányt szeretnénk pótolni.

Kun Miklós, Kun Béla unokája 1946-ban született orosz anya és magyar apa gyermekeként egy Moszkvához közeli városban. A Kun-család a Szovjetunióban élt, csak Kádár engedte őket vissza Magyarországra 1959-ben. „Kun Béláné mindig kommunistához méltó optimizmussal nevelt bennünket, családja tagjait” – írta Kun Miklós 1979-ben Kádár Jánosnak abban a levelében, amelyben arra akarta rávenni az MSZMP els§ titkárát, hogy az újonnan átadott Klinikák metrómegállót nagyapjáról, azaz Kun Béláról nevezzék el.

Kun a Rákóczi Gimnáziumban érettségizett, majd 1969-ben végzett az ELTE BTK-n orosz-történelem szakon. Rögtön utána alkalmazták is ugyanott, el§ször az orosz tanszéken, de miután kiderült, hogy az oktatásra teljesen alkalmatlan, áthelyezték a történelem tanszékre tudományos kutatói státusba. Oktatói alkalmatlansága egyrészt szélsőséges nárcizmusában nyilvánult meg  – folyamatosan locsogott, tekintet nélkül az elsajátítandó tananyagra, ezért hallgatói csoportosan buktak meg a szigorlatokon – másrészt mindmáig szembetűnő erotomániája miatt.

Kun Miklós jellem(telenség)ére jellemző, hogy 1979-ben feljelentette Borsányi György történészt Kádár Jánosnál annak Kun Béláról szóló monográfiájában előforduló néhány, Kun nagyapjára vonatkozó negatív megfogalmazás miatt. A feljelentés sikeres volt, a tudós történész könyvét betiltották és bezúzták.

Kun Miklós történészi munkásságára jellemző, hogy családjára való tekintettel más kollégái számára tiltott témákkal – az anarchista Bakunyin, ill. a Sztálin által meggyilkoltatott Buharin – életével foglalkozhatott. Megnyíltak előtte a „Leninka” és az SZKP KB titkos archívumai. Kun az „oral history” módszerével is dolgozott. A sztálinizmus történetét tárta fel öreg pártmunkások interjúzásával. Ebben hihetetlenül sikeres volt, még a mindenkivel bizalmatlan Kaganovics is őszintén vallott „Kun elvtárs unokájának”. Kétes értékű szakmai sikereit azáltal érte el, hogy más történészkollégák hozzáférését az általa kutatott anyaghoz megakadályozta.

Kun számos könyvet publikált feleségével, a hasonló témákban kutató Gereben Ágnessel együtt. Ezek érdekes tények és/vagy faktoidok koncepció nélküli, hatásvadász, kaleidoszkópszerű felvillantásai. Történészként kollégái nem becsülik sokra, jelleméért még kevésbé, „tudós kaméleon”-nak nevezik. Az ELTÉ-n nem is terjesztették fel professzornak.

Ezért Kun 2003-ban átjött a Károlira, ahol még abban az évben felterjesztették professzornak. 2005-ben pedig megalapította a Kremlinológiai Intézetet. Ezzel párhuzamosan átjátszotta magát politikailag a baloldalról a Fidesz legbelsőbb körébe.

A kremlinológia mint terminus jellegzetesen a hidegháború terméke. A kétpólusú világrendszerben a nyugati világban létfontosságú volt, hogy tudják, mit terveznek a „Kreml urai”. Ezt az elemző munkát végezték el a szovjet bel- és külpolitikával foglalkozó, oroszul jól beszélő, nemritkán ottani családi kapcsolattal rendelkező nyugati kutatók – a mindenkori hírszerzői szolgálatokkal szoros együttműködésben. A Szovjetunió bukásával a  kremlinológia mint sajátos kutatási terület elvesztette a jelentőségét. A kutatóközpontok megszűntek. Tény, hogy Közép-Európában egyetlenként a Károli hozott létre újonnan egy kremlinológiai intézetet. Ami természetesen ellentétes a Károli alapító okiratával. A Károlinak sikerült létrehoznia valami tökéletes paradoxont, a protestáns értékőrzés jegyében a református kremlinológiát.

Most pedig, amikor szűkösebb a pénz, és választani kell a Missziói Tanulmányi Intézet és a Kremlinológiai Intézet között, a Károli – nyilván a fenntartó Zsinattal egyetértésben – a kremlinológiát választja. Krisztus helyett Barabást. Ez a csak nevében református Károli Egyetem vezetőségének döntése. Ahogy a Szentírásban olvassuk, Pilátus kérdésére a zsidók egyértelműen feleltek. Ahogy most a Károli vezetősége.

„Kit akartok, hogy elbocsássak nektek, Barabást vagy Jézust, akit Krisztusnak mondanak?…Azok felelték: Barabást! Pilátus erre megkérdezte: És mit tegyek Jézussal? Azok mindnyájan azt felelték: ‘Keresztre vele‘!” (Máté 27: 15-26)

Lásd még: “Unokákra maradt ez a szerszám” – Kun Miklós kremlinológus pályaképe, http://magyarnarancs.hu/konyv/unokakra_maradt_ez_a_szerszam_-_kun_miklos_tortenesz_kremlinologus_palyakepe-65013

Cross rain from heaven (Kereszteső a mennyből)

Szerkesztőségünkben feltorlódtak a posztok. Az alábbi kb. egy hete várakozik már a publikálásra. Szerzőinktől elnézést kérünk a hosszú időért, de úgy érezzük, hogy Kulcsár-Szabó Ernő és Takaró Mihály irodalmi kánonvitája sokkal fontosabb annál, hogy hirtelen elvágjuk a diszkusszió fonalát. Azt szerettük volna, ha a két jeles tudós és híveik a nyilvánosság előtt kivitatkozzák magukat. Az álláspontok azonban annyira távol állnak egymástól, hogy kevés a remény a megegyezésre. – A szerk.

Szerző: Komáromi Csipkés György

Kereszthullás az égből

Nemhiába rimánkodott Bölcskei Gusztáv a kormányzathoz némi pénzmagért. Az aranyeső kicsit késik, de közben megérkezett a kereszteső az augusztus 20- kitüntetésekkel. Most, hogy az ország három főméltósága közül ketten is a kálvinista felekezethez tartozónak vallják magukat, nem takarékoskodnak sem a keresztekkel, sem az aranyakkal. Vannak olyan kitüntetettek, kiknek érdemeihez kétség sem férhet.

Ezek közé tartozik Tőkés István teológiai professzor, kinek A Korinthusbeliekhez írt első levél magyarázata. (Királyhágómelléki Református Egyházkerület, 1995) kitűnő könyvét magunk is nagy erkölcsi és tudásbeli haszonnal forgattuk. A másik Sípos Ete Álmos nyugalmazott református lelkipásztor, a Biblia Szövetség főtitkára egy hosszú élet áldásos munkájával szolgált rá a kitüntetésre.

Ha azonban szemünket a Károlira függesztjük, azt kell látnunk, hogy nem nagyon talált kitüntetni való személyt ezen a fertályon a kormányzat. Dr. Máthé Gábor jogtudósként nyilván megérdemelte a Magyar Érdemrend Középkeresztjét, a Károli ÁJK dékánságából azonban már régen menesztette a Károlin uralkodó református- és minőségellenes személyzeti politika, amelyet olyan penetránsan képvisel Balla Péter, Szabó András és mások.

Jelenleg is aktív oktatóként csak egy embert tüntettek ki a Károliról, Szilasi Alexet, a diploma nélküli történészt! Nem sajnáljuk a zongoraművésztől a Magyar Arany Érdemkeresztet, csak halkan kérdezzük meg: mit keres ő a történelem tanszéken alapfokú végzettség nélkül? Nyilván nagyapja, a kitűnő Csenki Imre karnagy tiszteletére alkalmazták. Annak a minőségellenes személyzeti politikának a jegyében, amelynek jegyében kinevezték az alapképzettség nélküli, nyakában arany menórával hivalkodó Fóris Ágotát a magyar nyelvtudományi tanszék vezetőjévé.

A KRE BTK-jához áttételes köze még egy kitüntetettnek van, fia révén Sípos Ete Álmosnak. Az ő fiát azért fosztották meg jól megérdemelt irodalomtudományi doktoranduszi ösztöndíjától, hogy odaadják Kulcsár-Szabó-Hansági Ágnes egyik kegyencének, Korner Veronikának, aki a magyar állami ösztöndíjjal kiutazott az USÁ-ba, és abból finanszírozta Business Administration tanulmányait. Korner Veronika ezt a pénzt soha nem fizette vissza a magyar államnak. Igaz, a reformátusok ezt nem is forszírozták. Talán azért nem, mert Korner Veronika írta Mészáros Márton összesen 13 oldalas disszertációjának legalább a felét. Korner Veronika nem református, hanem zsidó, egyébként a Kulcsár-Szabó Ernő „Általános Irodalomtudományi Kutatócsoportnak” nevezett klikk tagja, noha a Mészáros Márton álnéven írt féldisszertáción kívül semmiféle irodalmi munkássága nincs. A tehetséges irodalmár református Sípos Dávid ösztöndíját a zsidó üzletasszony, Korner Veronika élte fel – az USÁ-ban! Megint a maffiózó Kulcsár-Szabó-családhoz vezetnek a szálak!

http://www.reformatus.hu/mutat/7174/

Canon war (Kánonok harca)

Szerző: Mackie Messer

Kulcsár Szabó Ernő a Károli által képviselt nemzeti értékek és eszmények hátába vágta a kést.

A hagyományosan augusztus közepén megrendezésre kerülő tokaji írótábor a népi-nemzeti elkötelezettségű írók és irodalmárok találkozója. Így történt ez az idén is. Az idei összejövetel fő célja az volt, hogy az 1945 és 1965 közti időszakban „elhallgattatott írók visszeemelődjenek az irodalmi köztudatba”. Mint felhívásukban fogalmaznak: „A diktatúra évtizedei kártételei sokféle módozataira csak módszeres, közös erőfeszítéssel deríthetünk fényt mi írók, irodalmárok”.

Mindenekelőtt persze egy íráskészség-fejlesztő kurzust javasolnánk a megfogalmazóknak: ilyen hosszú, többszörös birtokviszonyt az elegáns és szemléletes magyar stílus nem visel el. De a LÉNYEGET természetesen ÉRTJÜK, mi több, egyet is értünk vele: a nemzeti elkötelezettségű és a transzszilvanizmust képviselő szerzőknek igenis van helye a magyar irodalmi kánonban.

Nem így gondolja ezt azonban a magyar posztmodern koronázatlan pápája, Kulcsár-Szabó Ernő akadémikus. Annyira nem így gondolja, hogy az ELTE BTK MIKTI (Magyar Irodalomtudományi és Kultúratudományi Intézet) nevében ellenvéleményt tesznek közzé az Élet és Irodalomban, amelyben harciasan szembeszállnak a tokaji felhívás betűjével és szellemével. Mint fogalmaznak: „Intézetünk elfogadhatatlannak tartja a felhívás előítéletekkel és kifejtetlen célzásokkal teli általános ítéleteit.”

Ezek kemény szavak: különösen, mivel kifejtetlen marad, milyen „előítéletekre” és „kifejtetlen célzásokra” gondol KSZE akadémikus és Intézete. Mivel gyakorlott olvasói vagyunk az akadémikus és köre publikációinak, tudjuk jól: az az előítélet, amit ő annak tart. Szótári és pragmatikai jelentés az ő ad hoc jelentéskonstituálásának a nyomába sem iramodhat. KSZE az újságírónak, Sándor Zsuzsannának kifejti írásának intencióját, ekképp: sokan megkeresték őket, hogy „védjük meg hivatásunk presztízsét, hiszen itt az egész szakma lett politikailag meggyanúsítva”. (Eltiltva és elfelejtve. 168 óra. 2012. augusztus 16.) Csodálkozunk, KSZE ennyire kívülről vezérelt lenne, ha sokan szólnak neki, rögtön kiad egy kommünikét?

Másrészt persze tudjuk jól, milyen írókat akarnak a tokaji táborban összegyűltek jól megérdemelt helyükhöz juttatni a nemzeti Parnasszuson (kánonban) és tantervben (NAT). Mindenekelőtt Wass Albert, Tormay Cécile és Nyirő József munkásságáról van szó. Róluk mondta Takaró Mihály irodalomtörténész, az Oktatási Hivatal külső munkatársa, hogy ezek az írók „valódi patrióta szellemmel közelítettek a nemzeti sorskérdésekhez” (tortenelemportal.hu 2012 febr. 23.).

Kulcsár-Szabó akadémikus és köre nem így látja: csak gúny és nevetség tárgya az ő szemükben a nemzeti fátummal pörölő, a magyarság évezredes sorsával küzdő hazafias író. És azok az irodalomtörténészek és olvasók nemkevésbé, mint Takaró Mihály, akik nem szűnnek meg harcolni azért, hogy a fiatal nemzedék a magyar kultúrának ebből az élő hajtásából merítsen vigaszt és erőt. Kulcsár-Szabóék posztmodern szemléletében csak a libertinárius szellemiségű, az írást konstruáló-dekonstruáló nyelvi játéknak tekintő szerzőknek van helyük.

Közben azonban Kulcsár-Szabó Ernő és minden nemzeti értéken brutálisan gúnyolódó libertinárius, posztmodern klikkje valósággal megszállta a nemzeti értékek fő védőbástyájának számító Károli Bölcsészettudományi Karát. KSZE menye, Hansági Ágnes a beszédaktuselmélet primitív félreértelmezésével teszi csúffá Márai egyik remekművét, Hermann Zoltán, KSZE volt doktorandusza pedig úgynevezett tanulmányaiban a legocsmányabb obszcén asszociációkat tulajdonítja Csokanainak és Arany Jánosnak. A KSZ klán külső tagjainak: Dánél Mónikának, Korner Veronikának, Bednanicsnak, Eisemannak, Szilágyinak és az ifjabb KSZ-nak is hatalmas összegeket fizet a Károli különféle – koholt – jogcímeken.

A Károlit valójában Kulcsár-Szabó irányítja, ő szabja meg, kit vegyenek fel és kit bocsássanak el – különös gyűlölettel üldözi az értékteremtő protestánsokat. Szabó András, Balla Péter, sőt még Sepsi Enikő is az ő parancsait követik. És közben talán észre sem veszik, milyen mélységesen lenézi, megveti, senkinek tekinti őket az általuk ájultan tisztelt akadémikus.

Most megtudhatják még ők is, hiszen éppen azt az írói kört gyalázza meg, amely a Hegedűs család – ebbe házasodott be a jelenlegi rektor, Balla Péter – legfőbb igazodási pontja. “Vona Gábor avatta fel Tormay Cécile emléktábláját 2009-ben a Hazatérés templomában, ahol is ifj. Hegedűs Lóránt misézett” – írja a 168 óra. Azon kár meglepődni, hogy a ballib újságíró azt sem tudja, hogy egy református templomban istentiszteletet tartanak és nem misét. A tény még tény marad. Azoknak az íróknak a szobrai diszítik a Hazatérés templomát, akiket most KSZE brutálisan kitiltott a nemzeti kánonból.

Még Nyirő Józsefnek, aki maga katolikus volt, kiugrott pap, van némi református kapcsolata. Kövér László, az Országgyűlés elnöke 2012. május 27-én Székelyudvarhelyen részt vett Nyirő József emlékünnepségén. Ennek kapcsán vitába keveredett a Nobel-békedíjas Elie Wiesellel és még a knesszetből is kitiltották. Ezt azonban egy nemzeti elkötelezettségű hazafi derűjével fogadta.

Mint tudjuk, Kövér László református, pápai születésű. Az is közismert, hogy Szabó András a Heidelbergi Káté megjelenésének 450. évfordulóját egy szenzációs bejelentéssel fogja emlékezetessé tenni. Bebizonyítja, hogy a Kátét nem az a személy fordította, akinek a márványtáblák és teológiai szövegek tulajdonítják, hanem Kövér László egyik őse. A gyakorlott és paszionátus hamistanúzó és okirathamisító Szabónak ez nem fog nehezére esni.

Mi pedig arra vagyunk kíváncsiak, mikor veszik már észre a Károli vezetői, hogy a Kulcsár-Szabó klán vezetője és tagjai, miközben könyékig vájkálnak a Károli kasszájában, és valósággal kifosztják azt, milyen mérhetetlenül lenézik és megvetik őket és a legszentebb nemzeti értékeket.

Challenging the mind (Bölcskei és bölcsei)

 

Szerző: Bölcsek tanácsa

2012. július 25. és 28. között tanácskoztak Sárospatakon a református egyházi felsőoktatás jövőjéről. Ha Kojsza Péternek a tanácskozásról szóló avíttan szenteskedő és semmitmondó beszámolóját olvassuk, komoly hermeneutikai felkészültséggel és érzékenységgel tudjuk csak kihámozni a lényeget: mit is szándékoznak tenni az egyház vezetői a felsőoktatási intézményekkel, azon belül az amputált Siva istennőként  ábrázolható négy karú Károlival.

A megkérdezettek között ott volt a Károli HTK-jának tanszékvezető professzora, Németh Dávid. Professzor úr, aki főleg unortodox helyesírásával tűnik ki az amúgy sem kifogástalan írásmódúnak számító teológusi mezőnyből: a MUSZÁLY-t például Németh professzor úr konok protestáns következetességgel írja LY-al. Ehhez képest mondanivalója tökéletesen semmitmondónak tűnik: ” élménnyé kell tenni az istentiszteletet” – köszönjük, nekünk mindig is élmény volt professzor úr írásait olvasgatni. Másik feladatmegfogalmazása kicsit elgondolkodtatott bennünket: “a lelkészképzésben hangsúlyt kell helyezni az evangélium és az egyház ügyének hiteles képviseletére”.

Felvetődik a kérdés, ha Németh Dávid pasztorizációs professzor ezt a jövő feladataként fogalmazta meg, akkor mi történt eddig? Hogyan is képviselték a teológusok az evangéliumot? Aztán eszünkbe jut Pethő Sándor professzortárs a HTK-n, aki egész életművet hazudott össze magának, Balla Péter rektor, aki kollégáit zsarolja, üldözi, a Wistmanwooddal lakásukban figyelteti meg. Igen, HITELES KÉPVISELETRE csakugyan szükség volna itt a magyar reformátusság háza táján, és itt nem a dél-koreai banktól felvett pénzben kifejezett HITELre gondolunk.

Az ÉRTÉKKÖZVETÍTÉS fontosságára csak a Kolozsvárról érkezett Juhász  Tamás utalt: itt a hazaiak  Ráday utcában már a róla folyó hazudozásba is belefáradtak, hogy az értékeket szóba se hozzák.

A DHRE briliáns elokvenciájáról híres rektora, Fekete Károly a mindenkit leginkább érdeklő témáról, PÉNZről beszélt, és most sem okozott csalódást: “Úgy kell stratégiailag gondolkodnunk és kalkulálnunk, hogy a jövőben nem lesz akkora anyagi lehetőségünk, mint korábban volt.” Nemes vonású arca, mély intellektust sugárzó arckifejezése elárulják azt a kivételes szellemi erőfeszítést, amely ezekben a mondatokban ölt nyelvi formát: “mi az a felsőoktatási feladat, amit még el tud vállalni az egyház úgy, hogy olyan református értékrendű elkötelezett szakemberek kerüljenek ki, akikre feltétlenül szükség van.” Hopp, itt becsúszott egy kis lapsus a kongruenciában, de a LÉNYEGet értjük.

KEVESEBB LÓVÉ, KEVESEBB  HALLGATÓ, OKTATÓ, RÁFORDÍTÁS.

Eközben Debrecenre valóságos aranyeső hullik: 1 milliárd a nagytemplomnak, 2 milliárd a nagyerdei  gyógyhelyfejlesztésre, 2,1 milliárd a Hortobágynak, a DVSC stadiont nem is számoljuk.

De Bölcskei főpásztor, Fekete rektor meg a többiek nem kívánnak a felsőoktatásra költeni: lelkészképzés kell hogy legyen, a többi – a jogász-, bölcsészképzés pedig, akár a CIGÁNY LOVA. Ha sikerül igényeiket az állami támogatás alá süllyeszteni: mert, ugye, épületbérletre, stb. csak kell fizetnie az egyházi számlára Károli többi karának is, MEGMARADHATNAK.

Ha nem, eltemetik őket püspök és professzor testvéreink sztoikus nyugalommal: “Isten adta, Isten elvette”.

Az Isten, aki kálvinista testvérünk, noch dazu, ennyit ad. Legyen elég nektek, amit meghagyunk. Ámen.

http://reformatus.hu/mutat/7119/

Double portrait – styled (Páros portré – stílusosan)

Szerző: NAUSEA

Szabó András és Petrőczi Éva ezen a hosszú forró nyáron sem kímél meg bennünket írásműveitől. Miután kénytelenek vagyunk olvasni őket – a készülő kötethez gyűjtünk idézeteket -, felvetődött a gondolat, hogy ezen írásművek alapján rajzoljuk meg a két ember (?) személyiségének képét. Nem szép látvány, ijedősek, viselősek MOST HAGYJÁK ABBA AZ OLVASÁST.

Először szaboandras54 blogját vesszük górcső alá. Ebben az esetben már az írói SZÁNDÉK komoly fejtörést okoz nekünk. Elvégre Szabó egyszerűen nem tud írni, ez a tevékenység – az olvasáshoz hasonlóan – nem okoz neki örömet. Az olvasónak még kevésbé. Erről bárki meggyőződhet, aki elolvassa 43 oldalnyi nagydoktori (!) értekezését. Az sem véletlen, hogy éppen Szencit választotta hőséül, életműve centrumául Szabó már egyetemista korában, habár Tolnai Gábor személyes példaadása (!!!) is nyomott a latban. Szenci KÓROSAN SZÓFUKAR NAPLÓÍRÓ, a kóros szófukarság lehetett, ami Szabóban felébresztette a rokonszenvet a hasonszőrű iránt. Volt olyan év(!), hogy Szenci mindössze 2 (!) bejegyzést eszközölt naplójában, az egyikben közli, hogy meghalt a lánya, a másikban, hogy kinevezték rektornak Weinheimbe. (A rektor falusi tanító és lelkész abban az időben, Weinheim pedig ma is egy jelentéktelen község Heidelberg közelében.) Szabó már egyetemista korában is kifejezetten utálta még olvasni is a hosszú szövegeket.  Enyhe fokú diszlexiája is hozzájárult, hogy a nagyregényeket – Thomas Mannt, Tolsztojt, Dosztojevszkijt – csak a 100 híres regényből ismerte (!) meg a vizsgák előtt. Olvasni azóta is utál, kedvenc foglalatossága, mint szerető hitvese, Petrőczi megírta az Áfonyahegyi…című giccsében – játékkonzolon a fanti játékokkal való szöszmötölés. Most mégis blogolásra adta a fejét, még hozzá önéletrajzi témában. Jelzem, annyira unalmas, hogy ahhoz képest Szenci blogja, akarom mondani, naplója az üvegesmester lányával meg az onanizálási tébollyal – tele van izgalommal. Szabóé viszont tökéletesen érdektelen, tele fényképekkel, ezek segítik kitölteni a helyet. A szöveges rész: egyszerű bővített mondatok, a legsivárabb mindennapiság: “A fürdőszobában olajradiátor csinált meleg vizet…izzadtunk, mint a lovak… a parkoló mellett volt a főbejárat. Ez a kép a másik oldalról készült…” Miért is ír valaki, akinek stílusa csak a zéro fokkal jellemezhető (hogy egy Szabó számára ismeretlen szerzőre, Roland Barthes-ra utaljunk)? SZIMPÁTIAKELTÉS CÉLJÁBÓL. Leírja, hogy milyen tisztességes lelkészcsaládból származik (a családról elhisszük, miért ne), milyen sokat olvasott diákkorában (na, ezt már nem!), keményen dolgozott, sőt hősiesen, még a Stasi aktáiba is bekerült (no nem a maga hőstettei révén, csak a szegény német lelkész révén, aki meghívta). És önfényezés rogyásig: “már akkor jól tudtam németül”. Legutóbbi, aug. 3-i bejegyzésében a “sozialgeschichtlich”-et “szociológiai-történelmi”-nek fordítja az MTA doktora Szabó. Merthogy még most sem tudja a nagy tudós, hogy ez a szó németül társadalomtörténetit jelent.

A csatolt fényképek is a szimpátiakeltést próbálják szolgálni. Feleség, gyerek(ek), nos, ezek ebben az esetben inkább ellentétes hatást váltanak ki. Feltűnően sokat szerepel rajtuk Szabó Géza, hű barátként na  meg  esztétikai szempontból is. (Ő az, akit Szabó többször kirúgott a Károliról, akit ő és Petrőczi állandóan rágalmaz, különösen mióta megtalálta azt a nevezetes kéziratot.) A blogíró fényképének sokkhatását kiegyensúlyozza legalább esztétikailag.

Petrőczi – férjével ellentétben – gyakorlott grafomán, sőt, mióta másik (a nimfo)mániáját nem nagyon tudja kiélni, csak ennek a mániájának szenteli magát. Ludvig mint egyik szövegében kifejtette, attól tartott, hogy őt a “nagy professzor kis feleségének” tartják. Megnyugtattuk, hogy ettől két okból sem kell tartania: 1. férjét senki nem tartja “nagy” professzornak, csak egy primitív csalónak, 2. őt pedig, a 120 kiló élősúlyával senki nem gondolná “kicsi”-nek. Dől belőle a hazug, olcsó, giccses szó, mint a hatalmas muraközi lovakból a vizelet.

Most nyáron a RefLap olvasóit örvendeztette meg A titkok az Úréi kétrészes szövegével, melyhez az olvasó bónuszként megkapja Adriai elégia című versét (ahogy Petrőczi előkelősködve nevezi: költeményét), a legprimitívebb, leghazugabb, legundorítóbb giccset, amellyet valaki valaha is csúffá tette a magyar nyelvet. Még (kín)rímektől sem kíméli meg az olvasót: “A bubamara /lottón öt pénzt/ nyertem,/ de nem lett tőle soká/ jó a kedvem.” Ludvig szüleit idézi: ezzel a trükkel dicsérgeti magát. “anyám, Matulji szépe…szobra a Nyárnak/ bronzba öntve”…”kökényszemű kisfiú apám”. “Műveltségét” fitogtatandó még Rilkét is idefárasztja, sőt, Horatiust is, bár, mint a kísérőszövegből kiderül, azt hiszi, a latin sort is Rilke írta.

A két prózai szövegben Ludvig szemmel láthatólag nem döntötte el, hogy – a zsidó viccet parafrazálva – dicsekedjen vagy panaszkodjon. Panaszkodik, hogy csak egy ilyen “közepes színvonalú” szállásra telik, arra is csak egy hétig. Arról is szenveleg, hogy “többségünk számára több a nyár, mint a tenger”. Írja ezt az a Ludvig, akinek a férje bűntársaival együtt az első Orbán kormány által építkezésre kiutalt KÉTMILLIÁRD FORINTOT teljes egészében ELRABOLTA. Akinek dékánsága alatt lába kelt 157 milliónak. Hogy az egyetemi pénzen létrehozott Szenci Alapítványt ne is említsem vagy Princz Gábor 8 millióját, amelyet egy nagy tudású református professzor megfúrásáért kapott a Mátyás utcai tolvaj páros. Akiknek 140 négyzetméteres lakását a református hagyatéki raktárból bútorozták be. Így szereztek  Szabó és Petrőczi INGYEN milliós értékű bútorokat, kristálycsillárokat, pazar tükröket, keleti szőnyegeket, sőt, olajfestmény formájában “grófi ősöket”. Ludvig, a Rosamunda Pilchert sokszorosan alulmúló magyar giccskirálynő így ír lakásukról: “a wellnesünkről mindössze egy kopottas fürdőkád gondoskodik!”

De dicsekszik is Ludvig, mégpedig nem kevesebbel, minthogy neki “üzen az Isten”, mégpedig “nyári feltámadás”-sal! Ezt már magyarázni sem akarjuk, annyi az egész, hogy a Szabó meg a Petrőczi ausgerechnet ugyanarra az üdülőhelyre utaztak, ahol egyszer a Ludvig apja is járt. Azért üzent az Isten, mert, mint Ludvig megírja, nyáron nem járnak templomba. Nyilván nincs kedvük, se Orbán Viktor, se Balog Zoltán nem jár ilyenkor a Hold utcába.

Az Isten pedig, ahogy Petrőczi felvilágosít bennünket, “házhoz jár”. Legalábbis azokhoz, akiket még a kivételes meleg sem akadályoz meg némi blaszfémikus giccsgyártásban, verbális ISTENGYALÁZÁSBAN.

Who pays for the Church? 2. (Ki fizet az egyház helyett? 2.)

Nemcsak a Dunántúli Református Egyházkerület főgondnoka, Köntös László kapta fel a fejét a Tarr-interjúra (https://jhnnsclvn.wordpress.com/2012/07/19/crisis-management-for-dummies-valsagkezeles-hulyeknek/), hanem a Dunamelléki Református Egyházkerület püspöke, Bogárdi Szabó István is. Bár hozzászólását Köntös posztjához úgy kezdi, hogy “Nem tisztem a zsinati tanácsos nyilatkozatait kommentálni”, azért a maga módján kommentálja. Álláspontja nagyon közel áll Köntöséhez, és mindkettejüké elég távol áll Tarrétól. Szabó püspök burkoltan csődnek nevezi a Károlit, és értelmetlennek az olyan “intézményfenntartást”, ami teljes egészében állami finanszírozásra épül. Figyelemreméltó az a tipológia, amit az önfenntartó gyülekezetek és a gyülekezeteket, sőt az egész közegyházat kitartó intézmények egymásra vonatkoztatásában felállít. Utóbbiak forrása nem egyházi, hanem 100%-ban közpénz. Köntöshöz hasonlóan – de Tarral ellentétben – nem a bizniszre, nem a pénzre helyezi a hangsúlyt, hanem az egyház valódi küldetésére. A jövő építését a gyülekezeteknél kezdené, nem pedig a kormányzatnál “különelbírásásért, kivételpolitikáért” és főleg extra-pénzért előszobázva. Ez nyílt kritika, a jelenleg regnáló lelkészi elnöknek címezve. Az írást változatlan formában, teljes terjedelmében közreadjuk – az elütésekkel, hibákkal együtt. – A szerk.

Szerző: Bogárdi Szabó István dunamelléki püspök

Kedves Köntös László!
Köszönöm, hogy a Szakács Gergely által is felvetett kérdést talán most sikerül megfelelő mederbe terelni. Nem tisztem a zsinati tanácsos nyilatkozatait kommentálni, de a szavainak végét kell nyomatékkal olvasni, mégha az első mondatok azt a látszatot is keltik, hogy velünk megint nagyon ki van tolva. Bizony. Meg az egész magyar felsőoktatással. Jelzem, felsőoktatási szinten korábban nem voltak normatíva-viták (ennyiben más ma a helyzet ahhoz képest, mint amikor Hungaricus Valentinus miniszter úrral kellett vitatkoznom!)

De a lényeg mégiscsak abban volna, hogy érdemes-e az egyháznak anyagi önállóság nélkül olyan intézmények fenntartásába fognia, melyek működtetéséhez – önálló források híján – teljes egészében állami finanszírozásra kell támaszkodni? Azt hiszem, ideáltipikusan ez a köz-egyház egyik nagy lehetősége és egyben folytonosan kiújuló csődje. (Jelzem, nem szeretnék a népegyház és hitvalló egyház hamis dilemmájáról vitatkozni – azért is használom a köz-egyház kifejezést, amin a társadalmi közösségbe való betagoltságát jelzem.)

Hadd kérdezzek én is. Mit kell, valóban, valódi bibliai diakónián értenünk? Mit kell valóban, bibliai értelemben valósdi tanításon értenünk? Mit kell ékes és jó renden értenünk? S mi az, hogy minden dolgunk ékes és jó rendben menjen végbe?
Ezeket végezhetjük a magunk körében is. Így a diakónia – szerencsés esetben – annyi lesz, hogy a gyülekezetünknek van egy félállásban dolgozó „szociális munkása” azaz diakónusa. A tanítást a vasárnapi gyermekistentiszteleten és hétközben délután vagy este a gyülekezeti teremben oldjuk meg – tehát betöltjük az egyház tanító funkcióját is. Ékes rendet is tartunk: kiprédikáljuk a maradék hívőt a templomból, továbbá, az egyháztagnak 2000 Forintért, a nem egyháztagnak 2500 Forintért harangozunk, ha halottja van, persze annak a templomnak a tornyában, melynek építéséhez anno egy főkegyúr adott nagylelkű adományt, aki oly tehetős volt, hogy előbb – Mária Terézia rendelkezése értelmében – még egy katolikus templomot is köteles volt építeni. A harangról már nem is szólok: elődjéből golyót öntöttek az első világháborúban, és ezt az újat sem a hívek adományából öntötték. De félre, lázbeszéd!

Feltehetően a rendszerváltoztató politikai átalakítás során (ez volt az a rövid pár esztendő, amíg a legvidámabb barakkból átvonultunk a legdepisebb beach-party-ra) szinte minimális értéke volt azoknak a hangoknak, amelyek az állam és egyház szétválasztását és az azt garantáló anyagi függetlenség megteremtését sürgették. Egészen pontosan, mindenki erről beszélt, de senki sem ugyanazt értette rajta, és igen kevés volt a következetes megfontolás: hogy például a szabadságunk koldusbotra juttathat minket, hogy akkor még a szocializmusban túlélt néhány intzéményünket is elveszítjük, és nem tudunk megfelelni Reményik Sándor hallhatatlan intelmének: a templomot és az iskolát, merthogy templomfelújításra sem telik, s továbbra is a hollandoknál meg a HEKS-nél kell pénzért kuncsorogni a megélhetésre. (Kondicionált reflexek voltak ezek, tudom, heten voltunk testvérek és papgyerekek!)
Persze, ez a kép túl van dramatizálva. Mert ha felidézzük a daliás időket, egyháztagjaink döntő csöppsége cseppet sem aggódott ilyen kérdések miatt. A világ legtermészetesebb dolgának tartotta, hogy az iskola egyházi kézbe kerül, hogy az öregotthon a faluban az egyházé lesz, vagy majd az egyház épít egyet, és azt is természetesnek vette, hogy mindezt az állam az ő adóikból finanszírozza. Persze, ha a lelkész (és a presbitérium) nem akarta, megvonták a vállukat, vagy mérgesen legyintettek alkalmatlanságuk miatt. Csak aztán akkor kezdett el mindenki ideges lenni, amikor a lelkész-intézményigazgató végiggurult Audijával a 60%-osan munkanélküli falujában, vasárnap me mérgesen dörgött a szószékről, hogy kevés az adomány a templom felújítására. Bizony, egyházunkat is megérintette a vadprivatizáció szele, s aki szembefordult vele, telecsapta a szemét porral. (Az utóbbi idők súlyos egyházfegyelmi ügyei javarészt anyagi visszaélések küröl forogtak.) Merre forduljunk hát? Vannak gyülekezet-fenntartó gyülekezeteink (jelenleg még a többség), vannak intézmény fenntartó gyülekezetink (egészen minimális számban), és vannak gyülekezet eltartó intzéményeink (államilag finanszírozva). Most a felsőoktatás kapcsán kínosan kiderült, vannak közegyháztartó intézmények is (szintén államilag finanszírozva), s nyilván néhány más szfrérában is így áll dolog.

Véleményem szerint ez így is fog maradni (még egy darabig), így ilyen kínosan, feszengve, mérgesen és kétségbeesetten (mert ha megszorításokra kerül a sor, akkor a leggyengébbet veszik elő: az pedig mindig a lelkész). A kérdés tehát az, hogy a jelent akarjuk-e foltozgatni (pl. állami különelbírálást, kivétel-politikát remélve-sürgetve), vagy hozzákezdünk a jövőnk megalapozásához? Azt pedig valahol a gyülekezetek táján kell elvégezni, pl. ma délelőtt a templomokban. Gedeonnak harminckétezer embere volt a táborában, a csatát mégis háromszázzal kellett megvívnia – nem azért, mert ezek különbek voltak a többinél (éppen fordítva), hanem, hogy sose tántorodjunk el az Egyház igazi titkától (s az bizony, nem államrezon).

Szabó István (adófizető) lelkipásztor

http://www.reposzt.hu/blog/k%C3%B6nt%C3%B6s-l%C3%A1szl%C3%B3/2012-07-14/egyh%C3%A1zi-int%C3%A9zm%C3%A9nyek-%C3%A1llami-p%C3%A9nzen

Two cheaters: Mészáros and Lasztovicza (Két csaló: Mészáros és Lasztovicza)

Szerző: Szegedi Kolléga

Vannak csalások, amelyek lelepleződnek és következményeik is lesznek, és vannak csalások, amelyek lelepleződnek ugyan, de nem lesznek következményeik. A Lasztovicza-fiú Mészároshoz képest peches. Mészáros Márton csalással szerzett fokozatot a Károlin 2009 márciusában. Lelepleződött, a fokozatot visszavonták, de sem őt nem függesztették fel tanársegédi állásából, sem Szabó András dékánt a professzori állásából, akinek a segítségével ezt véghezvitte. Nem függesztették fel Szabó András feleségét, Petrőczi Évát sem, aki egy nem létező disszertáció egyik opponense volt, sem Bednanics Gábort, a másik opponenst. Nem indult eljárás Eisemann György ellen sem, aki a bizottság elnöke volt, és ma is vígan tanít az ELTÉ-n minden felfüggesztés nélkül.

Mészáros a lebukás után ugyanazt a dolgozatot 4 hónapon belül eljárásra benyújtotta a Szegedi Egyetemre – duplán szabálytalanul. Nem telt el a 2 év az előző eredménytelenül záruló eljárás óta, és Mészárosnak még nyelvvizsgája sem volt, amit a szegedi szabályzat előírt. Szegeden a 2006-os tiltó Kormányrendelet ellenére 2010. novemberében – lényegében a nyilvánosság kizárásával – tartották meg a védést, majd egy látszólagos belső vizsgálat után 2011. júniusában átadták Mészárosnak a doktori oklevelet, amelyet ő azóta is használ. A törvénysértés nyilvánvaló, ennek ellenére nem függesztették fel sem Lonovics János szegedi doktori intézeti elnököt, sem Klukovits Lajos titkárt, sem Balázs Mihályt, aki nemcsak a Doktori Iskola elnökeként volt felelős a csalásért, hanem még be is ült Mészáros bizottságába elnöknek. Nem függesztették fel Pál József rektorhelyettest sem, aki az egészet végighajtotta az adminisztráción, és Mészárost Mártonról Istvánra kereszteltette át Klukovitscsal, hogy ki ne derüljön a 2 éven belüli dupla védés. Nem vonták felelősségre sem az opponenseket, sem a bizottság többi tagját. Mészáros Márton a másodszor is csalással megszerzett fokozatot minden további nélkül használja.

A háttérben persze ott van Kulcsár-Szabó Ernő akadémikus, akinek befolyására a szegedi csalást végrehajtották. Nemcsak ott van, hanem durva üzeneteket küldözget a szakmának arról, ki is a James a terepen: Mészárosnak adatott a vazallusaival 1 millió Ft pályázati pénzt egy semmitmondó, körül sem határolt témára. A hírek szerint Pál József szegedi vazallusának pedig elintézi az akadémai tagságot. Annak a nullának, aki lexikoni szócikkekből vagdossa ösze a műveit. Saját magának pedig elintéztetett egy Széchenyi-díjat olyanokkal, aki az ő nyelvi és tatalmi förmedvényeibe bele se néztek.

A Lasztovicza – Tóth Miklós ügy kimenetelének örülünk. És továbbra is szorgalmazzuk, hogy a Mészáros-féle duplacsalás ügyében érintettek is nyerjék el méltó büntetésüket, ahogy az alábbi talpnyaló vazallusok már úton vannak a börtönbe. Egy PhD-csalás mégiscsak nagyobb ügy, mint egy BSc diploma, ráadásul abba a csalásba két egyetem is involválódott.

Felfüggesztették a TF dékánját és helyettesét

[origo]|2012. 08. 02., 17:20|Utolsó módosítás:2012. 08. 02., 17:25|

12 komment

Címkék:Lasztovicza Jenő, feljelentés, diploma, Semmelweis Egyetem Testnevelési és Sporttudományi Kar

Tóth Miklóst és Szalma Lászlót magánokirat-hamisítás gyanújával jelentették fel ismeretlenek július végén, mert állításuk szerint csak a dékán segítségével tudott lediplomázni tenni három fiatal, köztük a fideszes képviselő, Lasztovicza Jenő fia.

Lezárult a Testnevelési és Sporttudományi Karon az államvizsgákkal kapcsolatos szabálytalanságok gyanúja miatt indított belső vizsgálat első szakasza – olvasható az egyetem honlapján. A közlemény szerint a Semmelweis Egyetem rektora augusztus 6-i hatállyal felfüggesztette Tóth Miklós dékán és Szalma László dékánhelyettes vezetői megbízását.

A felfüggesztést a kar zavartalan működésének biztosításával indokolta a rektor, aki ezzel egyidőben Mandl József professzor személyében rektori biztost nevezett ki a Testnevelési és Sporttudományi Kar élére.

A további belső vizsgálatot az időközben megindult rendőrségi nyomozásra való tekintettel – a rendőrségi eljárás lezárásáig – a rektor felfüggesztette. Az ügy további részleteit a folyamatban lévő nyomozás miatt, illetve a belső vizsgálat végső lezárásáig az egyetem nem kívánja nyilvánosságra hozni – olvasható a közleményben.

Július végén befolyással üzérkedés, többrendbeli közokirat-, illetve magánokirat-hamisítás gyanújával tettek feljelentést ismeretlenek, mert állításuk szerint csak a dékán segítségével tudott testnevelő-edző szakos diplomát tenni három fiatal.

A feljelentés szerint a diákoknak több jegyük hiányzott, amiket a dékán csak az államvizsga után vitt fel a tanulmányi rendszerbe. Az egyik diák a fideszes képviselő, Lasztovicza Jenő fia. A képviselő szerint fia csak a túlbonyolított rendszer áldozata. Az egyetem rektora belső viszgálatot indított. Az ügy hátteréről ebben a cikkünkben olvashat bővebben.

http://www.origo.hu/itthon/20120802-felfuggesztettek-a-tf-dekanjat-es-helyetteset.html

Who pays for the Church? (Ki fizet az egyház helyett?)

Tarr Zoltánnak a Károli Egyetem finanszírozási problémáival foglalkozó interjújára egyházon belül többen is reflektáltak, így pl. Köntös László, dunántúli főgondnok, aki burkolt kritikáját politikai-filozófiai szintre emelte. Tarr cikkének összefoglalását mellőzzük, egyébként Köntös írását teljes terjedelmében közöljük. Köntös nem mondja ki direkt, de lebegteti azt a végkövetkeztetést, hogy a Károli egyetem egy “idegen és beteg testrész” az egyház testén, amit jobb volna gyorsan amputálni, mielőtt az egész Református Egyház elrákosodik.  Ehhez nincs mit hozzátennünk, hacsak azt nem, hogy mi is ezt mondjuk – már vagy 3 éve… – A szerk.

Szerző: Köntös László

Egyházi intézmények – állami pénzen?

“…szeretném az itt felvetődő problémát egy kicsit „megemelni”, s elvonatkoztatva, az egyházi intézmények finanszírozásának fájóan érzékletes példájaként értelmezni. Nem kell ugyanis semmiféle szakértőnek lenni ahhoz, hogy ezen eset is nyilvánvalóvá tegye, amit egyébként eddig is mindnyájan tudtunk: ez jóformán teljes anyagi kiszolgáltatottságot jelent. Egyházunk úgy működtet különféle intézményeket, hogy közben nem rendelkezik saját anyagi erővel e feladat elvégzésére.

Mondhatni persze, hogy az államnak sincs pénze, hiszen amije van, az az „emberek pénze”, tehát voltaképpen az államon keresztül az emberek támogatják azt a sokrétű munkát, amelyet egyházunk a társadalmi jólét érdekében intézményein keresztül is végez.

A dolog mégsem ilyen egyszerű. A helyzet mégis csak az, hogy az intézményfenntartás tekintetében egyházunk számára ez a függőség az állami pénzektől folytonos kiszolgáltatottságot jelent. Vajon miként beszélhetünk állam és egyház szétválasztásáról, ha az egyházi intézményfinanszírozás jóformán száz százalékban az állami újraelosztás része? A kormánynak nyilvánvalóan elsőrendű célja az államháztartási hiánycél megvalósítása, s ennek érdekében hozza meg jónak vélt döntéseit, adott esetben az állami és egyházi felsőoktatás forrásainak csökkentését. Csakhogy én nem erről beszélek, hanem az egyházi intézményfinanszírozásnak a rendszerváltozás óta kialakult módjáról. Arról a nagyon egyszerű kérdésről, hogy vajon az egyház jogi függetlensége mennyiben van megalapozva az egyház anyagi függetlenségével?

Sajnálatos módon, amikor a rendszerváltozást követően egyházunk számára újra megnyílt a lehetőség régi oktatási intézményeinek indítására, valamint újak alapítására, ehhez az új és egyre jobban kiterjedő intézményfenntartói szerephez nem rendelődött saját financiális háttér. S a rendszerváltás óta eltelt időben, lett légyen bármilyen politikai előjelű is a kormány, nem mutatkoztak semmiféle érzékelhető kezdeményezések ezen helyzet megváltoztatására. Ki kell mondani: egyházunk anyagi talpra állítása e vonatkozásban nem történt meg. Visszakaptuk épületeinket, azokat is csak célirányos tevékenységre (nehogy véletlenül legyen egy olyan ingatlanunk is, ami pénzt tud termelni), s aztán vártuk az állami pénzeket.

Ez a körülmény, ne kerteljünk, elég ambivalens, és – talán nem túlzok – sok esetben méltatlan, „egyházidegen” magatartásra kényszeríti egyházunkat is. Hiszen ez a kiszolgáltatottság gyakorlatilag azt jelenti, hogy folytonosan lesni kell a vonatkozó jogszabályokat, szabályos lobbitevékenységet kell folytatni a pénzekért. Nem hinném, hogy az lenne a feladatunk, hogy eggyel növeljük az amúgy is átláthatatlan lobbicsoportok sorát. Ha az egyház mint intézményfenntartó nem jelenhet meg önálló anyagi erővel rendelkező társadalmi szereplőként, akkor bizony ez még akár deformálhatja is az egyház egyház voltát, s olyan magatartásformákat alakíthat ki, amelyek, enyhén szólva, nem tesznek jót az egyház prófétai küldetésének, világias kifejezéssel, függetlenségének. Ráadásul, minél több intézmény fenntartójává válik az egyház, helyzete, mint fenntartónak, annál inkább illuzórikusabbá válhat: az oktatási intézményein keresztül kifejtendő missziói igyekezete az állami szabályozások hosszútávú kiszámíthatatlansága miatt csak növeli a kiszolgáltatottságát.

Ez a finanszírozási helyzet nem segíti elő az egyházon belül sem a koncepcionális oktatástervezést, sem a felelős gazdálkodást. Hiszen az állami pénzekért folytatott versenyfutás akadályozhatja a rendszerszintű gondolkodást, erősíti a belső egyházi egyéni és csoportérdekek nem kívánatos küzdelmét, irreális intézményalapítási tévutakra vihet, túlértékeli az éppen adott állami szabályozás tartósságát, leértékeli a szakmai kompetenciák jelentőségét, paternalista magatartásformákat hív elő, túlértékeli a személyes kapcsolatok jelentőségét, a felelősséget személytelenné teszi, és igenis – ki kell mondani – olyan, az egyház lényegétől teljességgel idegen gondolkodásmintát erősíthet, mely minden bizodalmát az államba veti.

Arról nem is beszélve, hogy egy ilyen kényszerhelyzet nem kívánatos feszültségeket is szülhet gyülekezetek és intézmények között. Hiszen, pl. a most keletkezett visszafizetési kényszer rendezése könnyen érintheti az egyház szolgálatának más területeit is. Ha itt csak úgy röpködnek a százmilliók, miközben sok gyülekezetünk triviális anyagi gondokkal küzd, igenis könnyen kialakulhat egy olyan vélekedés, miszerint intézményeink csak költekezési kényszerpályára viszik egyházunkat, miközben arra, amire valóban költeni kellene, ti. gyülekezeteinkre, alig marad pénz. Ez a körülmény nem segíti elő a gyülekezetek és intézmények közötti szerves kapcsolat további erősödését, sőt, extrém esetekben az intézmény úgy tűnhet fel az egyházban, mint valamiféle idegen és beteg testrész, amely inkább súlyos tehertétel, semmint a test egészséges működését segítő elem.

Mindazonáltal távol álljon tőlem a fenti sorokkal valamiféle iskolaellenes álláspontot képviselni. Sőt, ha van a magyar reformátusságnak történelmileg értékelhető szerepe a magyarság életében, akkor azt igen jelentős részben éppen hírneves iskoláin keresztül fejtette ki.

Ez a konkrét eset inkább újra felveti az egyházfinanszírozás újragondolásának a kérdését, ideértve a részleges kárpótlás anomáliáit, a teljes kárpótlás ügyét, illetve azt a nagyon is kézenfekvő kérdést, hogy vajon jól van-e úgy, hogy az egyház mint intézményfenntartó szinte teljes függőségi helyzetbe kerül az állammal szemben?

Ez, meglehet, naiv kérdés. Csak hát van úgy az életben, hogy az igazi kérdések naiv kérdésekként tűnnek fel: nincsenek rá válaszok. De ettől még kérdések.

http://www.reposzt.hu/blog/k%C3%B6nt%C3%B6s-l%C3%A1szl%C3%B3/2012-07-14/egyh%C3%A1zi-int%C3%A9zm%C3%A9nyek-%C3%A1llami-p%C3%A9nzen