Gobbledygook (Bürokrata halandzsa)

„Az intézményt leuralják a szakmailag érdektelen, de a „hatalmi” viszonyokban annál érdekeltebb bürokraták.”

(Cornelius Castoriadis: Bürokrata professzionalizmus: a kizsákmányolás új neve, 1979 )

A mottó válasz arra a kérdésre, mi köti össze az állítólagos teoretikusságára büszke Kulcsár Szabó Ernőt, és a 44 oldal lapos fecsegéssel nagydoktorrá lett másik “szabót”, Szabó Andrást: mindketten unalmas bürokraták. Akárcsak a MENY, Hansági, és közös családi lakájuk, Hermann. Ha jóindulattal akarjuk értékelni Kulcsár-Szabó Ernő “stiláris retteneteit”, akkor ezt nem gyatra német nyelvtudásából, meg nem értett bálványai magyarításának rosszul sikerült kísérleteiből vezetjük le, hanem az egykori K.u.K. bürokraták körülményes, nyakatekert nyelvének “örökségéből”, abban az értelemben használva az “örökség” szót, ahogy Kulcsár-Szabó Ernő a Magyar Irodalomtörténetében használja, azaz negatívan. Havasréti “antropológiai pesszimizmusa” felülmúlhatatlan irónia. Magyarán: Kulcsár-Szabó Ernő reménytelen eset. (A mottót Farkas Zsolt tanulmányából vettük.) – A szerk.

 

Szerző: Havasréti József

Bezeczky könyvében jól érzékelhető egy határozott nyelvkritikai attitűd, melynek éle Kulcsár Szabó Ernő tudományos nyelvhasználatára irányul. … {Korábban is sokan utaltak arra, hogy} e dolgokat (német hatások ide, hermeneutika oda) sokkal érthetőbben is el lehetne mondani. Másfelől megkockáztathatjuk, hogy Bezeczky távolról csatlakozik ahhoz a nyelvkritikai hagyományhoz (Kraus, Mauthner, Wittgenstein, Karinthy), mely a huszadik század elején a közbeszédben, sajtóban, hivatalos nyelvben uralkodó, ugyancsak német nyelvi bázison kialakuló “K. und K.” nyelvhasználatot bírálta. Bezeczky nyelvkritikája nem egyszerűen (sőt nem is kifejezetten) a germanizmusok, az óriásmondatok és az idegen szavak ellen irányul, hanem az ellen a kenetteljes, frázisokban tobzódó, olykor fellengzős magabiztosság ellen is, mely Kulcsár Szabó műveit jellemzi. Ha figyelembe vesszük a Kulcsár Szabó stílusával kapcsolatos két leghatározottabb nyelvkritikai állásfoglalást, Bezeczky jelen könyvét, valamint Horváth Iván kíméletlen vitairatát, akkor lehet látni, hogy e nyelvkritika – a bírálatok lehetséges terén belül – lényegében polarizálódik. Horváth Iván annak idején sorra vette Kulcsár Szabó szövegeinek legtámadhatóbb tulajdonságait (rosszul használt idegen szavak, semmitmondás, agyonbonyolítottság stb.), és ezek magyarázatát kérte – egyrészt nyilván tudva, hogy bizonyos általa felhánytorgatott szóhasználati melléfogásokra elfogadható magyarázat nem létezik, másrészt feltételezve, hogy a nyelvi hibáktól mintegy visszatisztított beszédet viszont már nyelvi és irodalomtudományi szempontokból értelmes célokra lehetne használni.¹⁹ Úgy vélem, hogy noha Horváth Iván bírálata sokkal fájóbb lehetett annak idején, Bezeczky mostani nyelvkritikája radikálisabb. Egyrészt, amikor nem foglalkozik részletekbe menően az egész Kulcsár Szabó-életművet átható stiláris rettenettel, akkor mintegy tudomásul veszi, hogy ez annyira összenőtt használójával, hogy ebből a szempontból teljességgel felesleges támadni, falra hányt borsó lenne csak, ahogy az összes, Kulcsár Szabó munkáit ezért vagy azért bíráló szöveg. E gesztusban a bírálat tárgyát/célpontját illetően valamiféle mélységes, már-már antropológiai karakterű pesszimizmust vélek felfedezni.

…

Amikor Bezeczky hosszasan idézi Kulcsár Szabó általa bírált szövegeit, akkor kétféle műveletet hajt végre egyidejűleg, láthatóvá tesz, megteremti az ítélet tárgyi-textuális feltételeit, illetve ezzel egyidejűleg már ítélkezik. … Walter Benjamin is utalt arra, hogy az idézés egyszerre hermeneutikai és jogi gyakorlat, melyben a keresett – vagy inkább felmutatott – jelentés az ítélet perspektíváján keresztül születik meg.

Havasréti József: Determinált pályaívek (Bezeczky Gábor: Irodalomtörténet a senkiföldjén), részlet

Forrás: http://jelenkor.net/main.php?disp=disp&ID=1735

Szerző: Farkas Zsolt

“A fő nehézséget természetesen maguk az institucionalista, bürokrata, „hivatalos” specialisták okozzák. A „profik”. Mivel „abból élnek”, hogy szak­tudásuk monopólium, értsd: minél szűkebb körre korlátozódik ez a tudásmonopólium, annál többet „kaszálnak”, ezért megvetik a népszerűt…

Az institucionalista speciális tudását nem megosztani és sokféle megfontolás számára felkínálni szeretné, hanem minél drágábban eladni. Ezért elidegeníti a közérthetőtől: a szaknyelvet kamuflázzsá, titkosírássá változtatja. … Nyelvhasználata, terminológiája, a szakmai eminencia állandó és kínos bizonygatásaiból álló, minden kívülálló számára dögunalmas diskurzusa éppen arra szolgál, hogy az intézményhez csak azokat és annyira engedje közel, akik és amennyire engedelmesen beszélik az exkluzív nyelvet és titkos üzeneteit.

A hermetikus, laikusokat kizáró szakmai diskurzus egyik legfőbb funkciója az antidemokratikus körülmények biztosítása: távol tartani a démoszt – az adófizető polgárt, a fizetőképes keresletet –, lehetetlenné tenni szakmai és politikai befolyását, lehetetlenné tenni az intézmény (működte­tőinek) külső kontrollját – harmonikus, funkciódús, eleven kontextusba illeszkedését. A másik legfőbb funkciója a hatalomelvű kriptológia: a madárnyelv, ami „kifelé” a tudományos eminencia bizonyítéka, „befelé” a hatalmi harc terepe. Az ilyen írásokban találjuk a szigorú tudományosság legtöbb jelét, „felmutatását”, ceremóniáit, ha-kell-ha-nem-demonstrációit, a lihegő, benfenteskedő szakmázást.

Ez a szakmai „kérlelhetetlenség” az a kamuflázs, aminek rejtekén ott lapul az ostoba önzés. Mintha nem lenne hozzáférése a jóhoz, ahhoz, hogy mi jó neki és másoknak; mert nem azt csinálja. Nem abban erőfeszít és örül, és nem fárad el, mert élvezi – hanem a „neki jó” az „a másiknak rosszabb”-at jelenti, ebben erőfeszít és kárörül, de elfárad és nem élvezi.” (C. Castiriadis, i.m.)

………

Gyerekek! Nem jó ez a stílus! Ez az egész Honi Hermeneutika-pite! Rossz olvasni, nem közlékeny, nem irodalomszerető, nem tágyilagos, épphogy nem a dologról van szó. Nem kedves! Nem szórakoztató, nem izgalmas, nem demokratikus, nem megértő, nem vagány. Gőgös, kioktató, rossz poétika, rossz mint hivatali, mint politikai, mint embertársi stílus. Nagyon hasonlít a finnugrizmus diskurzív és intézményes stílusára egyébként, bámulatos!

Antiromantikus! De Lukács György piskóta ehhez képest, amennyire!

Hát német ez még?

És gyerekek! Ki mond ennek ellent? Ki olvas szívesen KSzE-szöveget? Ki szereti ezt a stílust? Kedves honfitársaim,válaszoljatok! (Nem, ők se! Uááá, ők utálják a legjobban!)  Akkor viszont hogyhogy ő(k) az intézményesen sikeres előrenyomuló(k)? He? Magyarok! Hogy van ez? Akinek elég rossz, agresszív a stílusa, azt nyomjátok fölfelé? De hasonlít ez a politikai kiválasztódásra! Ki szereti a kor­rupt alpolgármestert, az ügyfelet állandóan minősíthetetlen hangon leckéztető hivatalnokot, a hatalmaskodó főnököt vagy portást, a törtető pártkomisszárt, a gyűlöletbeszélő újságírót?

Akkor mégis miért toljátok őket?

Hogy legyen bizonyítékotok arra, hogy ebből az országból nem lesz semmi?

Farkas Zsolt: Győz a jó. Részlet

Forrás: http://www.muut.hu/korabbilapszamok/013/farkas.pdf

Ivan the terrible wrapped in diaper (Rettegett Iván pelenkában)

Az alábbiakban a „magyar Zsdanov” sorozat folytatásaként Bundula István Magyar Narancsban megjelent írását adjuk közre, amelynek tárgya szintén Bezeczky Gábor korszakos jelentőségű Kulcsár-Szabó-kritikája.  Nem véletlen, hogy Kulcsár-Szabó mind a mai napig nem volt képes válaszolni rá. Miközben Bundula végigiveszi, hogy szedi ízekre Bezeczky a Kulcsár-Szabó-szövegeket, hogy bizonyítja be, hogy a nagy “tudós”-nak nincs is koncepciója, csak nevetséges „elgondolásai” és üres frázisként puffogó nyakatekert álterminusai vannak, azt tartja a legszórakoztatóbbnak, ahogy a magyar irodalomtudomány rettegett diktátora betojt kisdiákként, a bemagolt lecke felmondásával hajkurássza Hans Robert Jauss tanítóbácsis dícséretét. – A szerk.

 

Szerző: Bundula István

Narancs XXI. évf. 15. szám – 2009-04-09

kultúra – kritika

Könyv – A mese vége – Bezeczky Gábor: Irodalomtörténet a senkiföldjén Bezeczky Gábor a hazai irodalomtudomány egyik meghatározó alakjának, Kulcsár Szabó Ernőnek (KSZE) a főművét, A magyar irodalom története 1945-1991 című összefoglalóját elemzi könyvében. Ez a tény már jóval a megjelenés előtt izgalomba hozta nemcsak a szűkebb szakmát, de a kritikusi világ egy részét is. Ennek oka egyszerű, de azok számára, akik az irodalomtudományos élet viszonyait nem ismerik, e várakozás érthetetlennek tűnt – főleg, hogy az analízis tárgya 1993-ban, másodjára pedig 1994-ben jelent meg. Nos, e hangulat mindenekelőtt azért alakult ki, mert Kulcsár Szabó Ernő munkásságáról kritikus könyv készült. Hogy ez miért is szenzáció 2009-ben, annak utánakérdeztem. Az alábbi hallomásoknak lehet valóságos alapjuk, de lehetnek puszta szóbeszédek is, amik mondjuk szakmai irigység miatt kaptak lábra. Tehát: KSZE nem pusztán és nem elsősorban tudományos teljesítménye, hanem a tudományos élet struktúrájában elfoglalt pozíciója miatt fontos személy. Egyetemi tanszékek vezetője; tanítványai révén számos műhelyre van befolyása; ösztöndíj- és pályázatipénz-osztó helyek kulcsfigurája. Alakját a kívülálló számára is nyilvánvalóan egyfelől ellenszenv, másfelől pedig abszolút elismerés övezi. Előbbi éppen úgy fakadhat a fentiekből, mint tudományos nézeteinek (a szövegekből is kitűnő) türelmetlenségéből, kizárólagosságra törekvéséből. Valószínűbb azonban – ez már az én következtetésem -, hogy a kettő egyfajta keveredéséről van szó, és azok, akiket irritál KSZE szakmai intoleranciája, a vele szembeni idegenkedést és munkásságának elutasítását megfoghatóbb dolgokba, például az érdemtelenül pozícióba jutott macher képébe vetítik bele. Mindennek a valóságtartalmát nem tudom megítélni – az viszont nem közvetett, hanem közvetlen tapasztalatom, hogy a szűkebb szakmából nemigen akaródzik senkinek megnyilatkozni Bezeczky könyvéről; és van, aki nem is tagadja, hogy kenyérféltésből hallgat. Nincs kétségem afelől, hogy például ezek az irodalmárok a sors egyfajta igazságszolgáltatásaként tekintenek Bezeczky Gábor munkájára – Bezeczky szándékától függetlenül. Kötözködések Kulcsár Szabó Ernő irodalomtörténész a kilencvenes évek első felében lett ismert a szűkebb szakmán kívül is, amikor a hermeneutikai megközelítés elkötelezett híveként gyakorlatilag leparasztozta és az új elméletek befogadására képtelen őskövületnek bélyegezte a honi irodalomtörténészi és -kritikusi világ jó részét (ámbár ezt az általam használtnál jóval nyakatekertebb terminusokban fogalmazta meg). Indulatoktól és kölcsönös sértegetésektől terhes vita is kialakult a nézetei – de még inkább provokatív megszólalásai – miatt (erről Bezeczky könyve is megemlékezik), amelyben nemcsak ellenfelei (például Domokos Mátyás vagy Radnóti Sándor), hanem KSZE is jó néhány figyelemre méltó szempontot sorakoztattak föl. Az viszont föltűnő volt, hogy (amint azt Bezeczky Gábor példák sorával ugyancsak kimutatja) KSZE sokszor nem partnerei érveit cáfolta, hanem azt, amit ő azoknak gondolt. Az, hogy KSZE nehézkesen vitatkozik konkrét emberekkel konkrét problémákról, a maga pőreségében azon a 2003. tavaszi konferencián mutatkozott meg, amelyet az ELTE BTK Régi Magyar Irodalomtörténeti Tanszéke szervezett – éppen KSZE egyik, a filológusokat élesen elmarasztaló írásának hatására. Horváth Iván előadásában először analizálta részletesen a KSZE képviselte irodalomtörténészi módszert, és a Kulcsár Szabó körül addigra már kialakult iskola munkásságát. Főbb megállapításai lényegében egybecsengenek a Bezeczkyéivel: KSZE állításai sokszor nem pusztán homályos, hanem zavaros és ellentmondásos premisszákra épülnek; működését mérhetetlen, arrogáns (tudományos) felsőbbség- és etalontudat, egyúttal ájult tekintélytisztelet jellemzi. (A tekintélytisztelethez egy adalék: a Magyar Napló 1993. november 26-i számába KSZE interjút készített egyik példaképével, Hans Robert Jauss-szal. Ma is szórakoztató olvasmány, ahogyan az itthoni szakmai élet kérlelhetetlen és rettegett Kulcsár Szabója “kérdéseiben” stréber kisdiákként mondja fel a kötelező tananyagot Jauss professzornak. Aki aztán néhány válaszát “igen”-nel is kezdi, elismerve mintegy az interjúer igyekezetét.) Mint Horváth meggyőzően kifejtette, KSZE hiába tekinti magát a “hazai hermeneutikai fordulat” végrehajtójának, az MTA Irodalomtudományi Intézetében már a hetvenes években foglalkoztak Gadamer, Habermas vagy Jauss munkásságával – mégpedig a nemzetközi tudományosságban is figyelmet kapott módon. Horváth vitára ingerlő állításaira (és stílusára) KSZE a helyszínen reagált, de hogy mit, arra ma már csak Horváth viszontválaszából lehet következtetni. KSZE hozzászólása ugyanis nem olvasható a világhálón, helyette csupán egy rövid, a vita úgymond személyeskedő hangnemét kifogásoló nyilatkozat tudósít a megbírált személy megbántottságáról. Bezeczky Gábor állításai tehát nem előzmény nélküliek – az újdonság erejével minden bizonnyal azért hatnak, mert a 2003-as bírálatnak nemhogy folytatása, de komolyabb visszhangja sem volt. Tarthatatlan alaptételek Bezeczky Gábor nemcsak KSZE irodalomtörténetét szedi ízekre, hanem a Kulcsár Szabó nézeteinek tágabb kontextusát jelentő egyéb tanulmányait is. A szerző nagy aprólékossággal vizsgálja tárgyát, következetes érveléssel, idézetek sorával támogatva fogalmazza meg állításait és – elsősorban – teszi föl kérdéseit. Noha akad elismerő megjegyzése is, a végeredmény egyértelmű: KSZE rendszere mondatonként porlad szét és száll a semmibe Bezeczky vizsgálatai nyomán. KSZE – a magyar irodalmi élet 1945 utáni provincializmusáról, a múlt folyamatait egyedül értelmezni képes “élő irodalmiságról” szóló – alaptételeinek tarthatatlanságát a szerző viszonylag egyszerűen, a szövegszerűen is igazolható önellentmondások sorával mutatja ki. Példák sokaságával illusztrálja a már Horváth Iván által is pellengérre állított tudálékoskodó fráziskészlet ürességét is. (Mondjuk a “vadonatúj dialogikus horizontmozgás” kifejezését; egy helyütt pedig, miután idéz KSZE-től – “a kérdések ugyanarra vonatkozása nélkül semmiféle horizontösszeolvadás nem jöhet létre”-, pikírten megjegyzi: “A ‘horizontösszeolvadás’ a szerző elgondolásában nem más, mint a megértés.”) Az irónia nemcsak ezekben a passzusokban, de általában is jellemzi Bezeczkyt: KSZE irodalomtörténetét “mesének”, vagy némi engedménnyel “elbeszélésnek”, esetleg “önéletrajznak” jellemzi, amelynek főhőse, afféle “trónra törekvő hercegként”, a posztmodern – és persze maga Kulcsár Szabó Ernő. Vagyis a múltat értelmezni hivatott jelenbeli “irodalmiság”. Bár KSZE a maga személyiségét hangsúlyosan a háttérben kívánja tartani az értelmezés során, Bezeczky szenvtelenül mutat rá, hogy “ezen a ponton bizonyosan nem a jelen irodalma, hanem a jelen irodalmától, kritikájától és irodalomtudományától önmagát látványosan megkülönböztető irodalomtörténész írja az irodalom történetét”. Továbbá “ugyanez magyarázza meg azt is, ahogyan az elbeszélő elhelyezi magát a mesében. Úgy véli, nem egyszerűen a személyes vélekedésének, pusztán a saját értelmezésének, kizárólag egyéni gondolatainak ad hangot, hanem a rajta keresztül megvalósult hagyománytörténést és hatástörténetet engedi szóhoz jutni.” A korszak irodalomtudományát en bloc a vidékiség (KSZE nyelvi leleményével: a “térségi” jelleg) és az “ázsiai szellemiségnek” való behódolás miatt elmarasztaló Kulcsár Szabó gondolati bukfenceit Bezeczky maliciózusan sorjázza, majd megjegyzi: “Ha ez az állítás igaz volna, Kulcsár Szabó Ernő egyáltalán nem találkozhatott volna olyan emberekkel és közösségekkel, akik és amelyek fenn tudták tartani szellemi függetlenségüket, sőt maga Kulcsár Szabó Ernő sem vonhatta volna ki szellemi cselekvéseinek formáit a marxizmus befolyása alól. Ha viszont neki sikerült, sikerülhetett másnak is.” Bezeczky látványosan nem vagy alig használja KSZE fölfogására a “nézet” vagy a “rendszer” szavakat, amik világosan utalnának valamiféle koherens gondolatiságra. Ezek helyett a némileg lekezelő “elgondolás” kifejezést preferálja. A leggyilkosabb észrevétel mégis az, ahogyan Bezeczky kimutatja: a Kulcsár Szabó-i okfejtés néhány elméleti tétele félrefordításon alapul. KSZE ugyanis az angolszász irodalomtudomány vonatkozó munkáit németből ültette át magyarra, és a dupla fordítás óhatatlanul torzuláshoz vezetett. * Bár a levont következtetésekből és a föltett kérdésekből kihüvelyezhető egyfajta végső konklúzió, egyértelmű összegzés nem olvasható Bezeczky könyvében. E sorok írója Bezecky Gábor szövege alapján a következőképpen summázná a bírálat tárgyát képező Kulcsár Szabó Ernő-féle irodalomtörténészi és kritikusi fölfogást: a saját igazságát egyedülinek tételező, önmagát a nemzetközi tudományosság itthoni letéteményesének tekintő, az elméleti fölkészültséget a más nézetűektől elvitató magatartás. Durvábban: elsősorban a német irodalomteóriára figyelő, annak fogalomkészletét, eredményeit jól-rosszul megemésztő és ellentmondásos elméletté összegyúró szűk horizontú teleológia. Amelynek a korlátoltsága éppen abból fakad, hogy a megtalált egyedül üdvözítő módszer birtokában nem látja a saját korlátait. Van erre egyértelműbb kifejezés is, mégpedig az, amellyel KSZE oly nagy kedvvel minősíti vitapartnereit: provincializmus. Lehet, hogy Bezeczky Gábor analízise minden alapossága ellenére is vitatható néhány, esetleg számos ponton. De hogy az ellenállítást megfogalmazó majdani vitapartnernek Bezeczky igényes bírálata után nem lesz könnyű dolga, abban biztos vagyok. Bundula István http://www.magyarnarancs.hu/index.php?gcPage=/public/hirek/hir.php&id=18742

The returned backwind (A visszafújt hátszél)

Most egy poszt erejéig megszakítjuk a “magyar Zsdanov” sorozatot, mert Zsinati illetékestől fontos információt kaptunk a 200 milliós felajánlás visszautasításának okairól. De utána folytatjuk, mert a téma szorosan összefügg a Mészáros-üggyel és Zsdanov Károlin működő MENYe miatt a károlis botránnyal, illetve ez a kettő egymással. Ha ugyanis “Zsdanov” köre jutalmul, ajándékba, alanyi jogon kaphat PhD-t, mint Mészáros, akkor nincs értelme a minősítés rendszerének. Legalábbis azon a területen, amelyen Zsdanov működik, illetve amelyeket még befolyásolni tud. – A szerk.

Szerző: Zsinati illetékes

Bölcskei Gusztáv, azaz a hátszél, nem adta fel a vitorla, azaz a kormány látványos űzésének tervét: „Szeretnénk ennek a kormánynak hátszelet biztosítani, de néha nem találjuk a vitorlát”. (Ld. erről Vári György interjúját Bölcskei Gusztávval: Dunán innen, Tiszán túl. Útkereső református egyház. MANCS 2011. május 12.) Bölcskei idén májusban olyat fújt a vitorla után, amit annak a távolból is érzékelnie és értékelnie kellett volna: ebbe a fújásba Bölcskei beleadott apait-anyait, összesen 200 millió forintot. A vitorla ezt érzékelte is, ám nem értékelte: a reménytelen szerelmes megint hoppon maradt. (Ld. erről bővebben: https://jhnnsclvn.wordpress.com/2011/05/17/i-would-be-wind-if-you-were-a-sail-lennek-en-hatszel-ha-lennel-vitorla/ )

A vitorla megint visszautasította őt. Egymás után kétszer is.

A tatai Csillagpont református ifjúsági találkozón csütörtökön tartott kerekasztal-beszélgetésen szólt erről a fájdalmas ügyről a püspök, narancs-fehér mezben, holland futballistának öltözve, öltönyös beszélgetőpartnerei, Bóna Zoltán, a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsának főtitkára, Fedor Tibor, a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium egyházi kapcsolatokért felelős államtitkárságának főosztályvezetője, valamint Michl József, Tata város polgármestere, országgyűlési képviselő társaságában.

Pedig a Zsinat is jóváhagyta májusban azt a nagylelkű ajánlatot, hogy a református egyház kollektíve lemond a gyülekezetek által a kulturális örökség rekonstrukciójára (elsősorban templomfelújításra) kiírt pályázaton elnyert 200 milliós összegről. Ezzel Bölcskei be akarta előzni a kormányfőnél a katolikusokat, akikre amúgy is féltékeny a sűrűbb személyes meghallgatások miatt. Kiss-Rigó László szeged-csanádi megyés püspök ugyanis „csak” 100 milliót ajánlott fel, igaz, nem az állami költségvetésből, hanem a hívek közötti gyűjtésből, dehát ez mégiscsak a fele a reformátusok felajánlásának. Még ha ehhez hozzáadjuk Rédly Elemér győri katolikus kanonok saját megtakarított pénzéből adott egy millió forintját, a reformátusok akkor is lóhosszal verik a pápistákat.

Az alábbi fotón szemmel látható püspök urunk megrökönyödése, akárcsak a mellette ülő öltönyös minisztériumi főosztályvezetőé, Fedor Tiboré http://www.reformatus.hu/index.php?option=com_content&view=article&id=27676%3Anem-fogadta-el-a-kormany-az-allamadossag-csoekkentesre-tett-reformatus-felajanlast&catid=101%3Akozlemenyekhirek&Itemid=269&lang=hu , amikor játszóruhába bújt püspökünk arról panaszkodik, hogy Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes levélben utasította vissza a reformátusok felajánlását, míg a pápistákét örömmel fogadta. A miniszterelnök-helyettes ugyanis különbséget lát a között, hogy valaki a sajátját ajánlja-e fel, vagy a másét. Bölcskei nagylelkűségén átlátott a kormány, akár a szitán: nem a sajátját ajánlja fel, hanem egy az állami büdzséből származó összeget, amelynek célja a kulturális örökség, például a roskadozó templomok renoválása. A más célú forrásfelhasználást egyrészt törvényeink tiltják, másrészt pedig a templomokat úgyis halaszthatatlanul helyre kell állítani, tehát ezt a pénzt az eredeti célra mégis ki kell majd adni. Bölcskei valójában nem ajánlott fel semmit, hanem az az állami büdzsén belüli törvénytelen forrásátcsoportosítással akarta a felajánlás látszatát kelteni. Ha a reformátusok lemondanak az összegről, akkor ez csak más műemlékek rekonstrukciójára fordítható, pl. katolikus temploméra vagy zsinagógáéra, de semmiképp sem az államadósságra. Az a körülmény, hogy az érintett gyülekezeteket meg sem kérdezték arról, lemondanának-e a pályázatokon általuk nyert pénzről, csak árnyalja ennek a nemes felajánlásnak a szépségét.

Magyarán mások más célra szánt pénzét kívánta felajánlani Bölcskei püspök, mintha az a sajátja volna. Ráadásul ezt úgy kommentálta, mint valami erkölcsi döntést, amelyre a kormány politikai választ adott. Püspökünk ezt a rideg „politikai” választ nem is hagyta annyiban: újabb levelet írt, megerősítve erkölcsi késztetései komolyságát. Erre Semjén Zsolttól tökéletes válasz érkezett: az lenne az erkölcsi döntés, ha a reformátusok is saját zsebből adakoznának, mint a katolikusok.

Most már kezdjük érteni, miért fogadja szívesebben miniszterelnökünk a pápistákat, mint a kálomistákat. Utóbbiak erkölcsi érzéke ugyanis még kívánni valót hagy maga után.

Quick report (Gyorsjelentés a felvételiről)

A KRE Bölcsészettudományi Karára idén összesen 656 hallgatót vettek fel alap-és egységes osztatlan szakra, állami támogatottakat és költségtérítéseseket is figyelembe véve. Ezzel a BTK bekerült a 20-as toplista 19. helyére, messze az ELTE és a Pázmány mögött, de – meglepő módon nem olyan sokkal lemaradva a Debreceni  és a Szegedi Egyetem bölcsészkaraitól, és beelőzve a pécsit, ami nem került fel a 20-as toplistára. A legerősebb szakok a pszichológia, kommunikáció, japán , az angol és a történelem. Az egykori húzószak, a magyar irodalom, messze leszakadva mögöttük.

Már nem olyan rózsás a kép, ha csak az államilag támogatott hallgatókat vesszük figyelembe. Itt a Károli egyetlen kara sincs a 20-as toplistán. Meglepő, hogy a Szegedi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kara sem szerepel itt, csak a Természettudományi és Információs Kar, míg a Pécsi Tudományegyetemnek 3 kara is fent van, igaz, a bölcsész nincs közöttük. Úgy látszik, Fried és Pál áldásos hatása Szegeden is meghozza a gyümölcsét, na meg az – egyelőre csak – országos hírű Mészáros-ügy. Nem csodálkoznánk, ha a SZTE bölcsészkara iránt is megcsappanna az érdeklődés. Ki akar ugyanolyan doktori diplomát, mint Mészáros?

A két lista – az összesített és csak az állami finanszírozottaké – összehasonlításából az is kiderül, hogy a BTK-ra viszonylag szép számmal felvett hallgatók legalább egyharmada költségtérítéses, ha nem több, ezt nem tudni pontosan, mert csak az első 20 adatai látszanak, így csak becslésre hagyatkozhatunk. Azaz, ezek a hallgatók közel sem hoznak akkora bevételt a karnak, mintha nagyobb arányban lennének az állami finanszírozottak. A fizetősök és kedvezményezettek becsült arányából is le lehet azt a következtetést vonni, hogy az okosabb hallgatók nem a Károli bölcsészkarára jöttek.

A mesterképzésre felvettek 20-as listáján is őrzi a Károli az utolsó előtti helyét, sőt, itt mindkét listán fent van, ami elsősorban a színháztudományi mesterszaknak és még néhány tanárszaknak köszönhető, de semmiképp sem a magyar irodalomnak. Szabó Andrást, Petrőczit, Hanságit, Hermannt, Mészárost még akkor sem akarja senki hallgatni, ha a hallgatóknak fizetnének ezért.

Az ÁJK-ról nem tudunk semmit, mert ez igen távol lehet a toplistáktól. Ezt a kart annyira kivéreztették, hogy ide már nem is érdemes beiratkozni, mert ez törvényesen nem akkreditálható. Balkézről, persze, meg fogják próbálni. A MAB szeptemberben a nyilvánosság előtt vizsgázik majd.

A HTK-ról viszont tudunk: azt, hogy hála az itt működő csaló Pethő Sándornak és a bűnpártoló Balla Péternek, ide senki sem jelentkezett.  Ide majd még lasszóval kell fogni a hittanoktató- és lelkészjelölteket, akiket nem tudni, ki alkalmaz majd. Mert a Duna-mellék, ha hinni lehet a pletykáknak, nem.

Úgy tűnik, most a BTK-nak kellene eltartania az összes többi, előreláthatóan veszteséget termelő kart. Kérdés, lesz-e annyi bevétele, tekintettel a költségtérítésesek igen magas arányára, hogy a 3 karon felül még a vízfejet – a Rektori Hivatalt is eltartsa.  A KDB bank és a család által menedzselt Jobbik is felajzva várja a pénzt.

Forrás: http://www.felvi.hu/felveteli/ponthatarok_rangsorok/jelentkezok_es_felvettek/2011a_felvettek_gyorsjelentes?itemNo=1

Icecold scrutiny (Jéghideg elemzés)

Min alapul a magyar irodalomtudomány diktátorának eszméletlen hatalma? 1993-ban elfogadott nagydoktori értekezésén,  melyet 3 évvel ezelőtt egy irodalomtörténész-kollégája ízekre szedett. Alapos, szakszerű elemzéssel bebizonyította be róla, hogy értéktelen. A leleplező kritikát a litera.hu oldalon így hirdetik: “Bezeczky Gábor a nagy posztmodern hősről, Kulcsár Szabó Ernőről írt kemény hangvételű monográfiát. Bán Zoltán András kritkájában kiemeli: még Hegelnek sem írták ki a nevét úgy, mint Kulcsár Szabónak.” – A szerk.

Szerző: Bán Zoltán András

Jéghideg elemzés

Bezeczky Gábor irodalomtörténész roppant alaposan elolvasta Kulcsár Szabó Ernő A magyar irodalom története 1945-1991 című könyvét, írt róla egy könyvnyi terjedelmű kritikát. Bezeczky nem kevesebbre vállalkozott, minthogy szigorú olvasatot adjon kollégája először 1993-ban, aztán egy évre rá második kiadásban kiadott, új előszóval ellátott művéről. Már ez a tény is ritka madárként lenne leírható egy képzeletbeli magyar irodalomtörténeti ornitológiában, hiszen nálunk igazán unikális jelenségnek számít, ha valaki komolyan végigelemzi vitapartnere teljesítményét. Bezeczky meghökkentő végkövetkeztetése, hogy a szemre az elmúlt évtizedek leghomogénebb homlokzatával rendelkező irodalomtörténeti mű telve van repedésekkel, bomlasztó ellentmondásokkal, melyek szinte szükségszerű végeredménye, hogy a szerző a kiindulópontjával homlokegyenest az ellenkezőjére jut irodalomtörténeti összefoglalója egészében. És ha ehhez hozzászámítjuk a formálisan nehezen igazolható, de informálisan annál köztudottabb faktumot, miszerint Kulcsár Szabó Ernő szinte bizonyosan a legnagyobb befolyással bíró tudós a jelenlegi magyar irodalomtudományos-irodalomtörténészi életben, akinek a nevéhez és tanítványi köréhez az elmúlt évtized egyik legjelentősebb irodalmi vitája kapcsolódik, azt vélhetjük, hogy Bezeczky könyve amolyan bombaként robbant, és ezzel egyidejűleg máris élénk és szellemileg roppant termékeny vita tárgya a legkülönfélébb magyar irodalmi fórumokon.

Nem így áll a dolog.

A kötetről tudomásom szerint eddig egyetlen kritika sem jelent meg; mi több, azt beszélik, a felkért recenzensek egyre-másra adják vissza, mondván, nekik is van/lesz családjuk, ők is meg akarnak élni, féltik a kenyerüket – hogy ez mit jelent, azt értelmezze ki-ki a maga ismereteinek megfelelően, és ehhez még csak nem is kell apró, Stanley Fishről elnevezett értelmezői közösségeket, olvasóköröket kialakítania.

A hallgatásnak lehet persze egy másik magyarázata is, nevezetesen, hogy Bezeczky könyve némileg későn érkezett. Kulcsár Szabó műve lassan tizenöt éve rendelkezésre áll, és időközben lezajlott a híres-neves kritika vita is, és az ellentétes tábor már részletesen kifejtette nézeteit, így a disputára visszatérni nem kíván, számukra a Kulcsár Szabó ügydarab ad acta tétetett. Bizonyos mértékig érthető lenne, ha így gondolnák sokan. Mindamellett a szakma önmagát becsülné meg és ezzel alighanem növelné önbecsülését, ha a dolog látszólagos lezárása után ismét megvizsgálná a Kulcsár Szabó produkciójához kapcsolódó eddigi nézeteit. Hiszen feltehető a kérdés: ha Kulcsár Szabó nézetei ennyire evidensen semmisek, hogyan tehetett szert mégis ekkora befolyásra?! Bezeczky analízise ugyanis sok újat hoz, és sokféle tanulsággal jár. Például azzal, hogy Kulcsár Szabó nem teoretikus, hanem irodalomtörténész. Vagy azzal, hogy eszméi az elmúlt évtizedben jelentős módosulásokon mentek át, hogy egyéb apróságokról most ne is beszéljünk, például arról, hogy a szakma a látszat ellenére mintha mégsem olvasta volna el elég alaposan Kulcsár Szabó művét. Vagyis lenne mit pótolnia. De mintha vonakodna ettől. Így mielőtt a könyv az agyonhallgatás sorsára jutna, néhány mondattal szeretném felhívni rá a figyelmet, miközben előrebocsátom, hogy nem vagyok irodalomtörténész, a métier sem külső, sem belső dolgai nem érdekelnek, abban semmiféle értelemben érdekelt nem vagyok. Ezért nem annyira a céh, mint inkább a stílus vagy hangütés, a tónus oldaláról vizsgálom majd Bezeczky kötetét.

Mindenekelőtt szembeötlő, hogy Bezeczky minden esetben teljes terjedelmében kiírja Kulcsár Szabó Ernő nevét – ha emlékezetem nem csal, egyetlen egyszer sem hozza a kézenfekvő és rövidebb Kulcsár Szabó alakot (kivéve, ha Szabó Lőrincről esik szó, de ez ekkor érthető.) Apróság talán, de számomra perdöntő stiléma. Ezzel ugyanis Bezeczky egyrészt eltávolít tárgyától (önmagát és az olvasót egyaránt), másrészt mintegy gunyorosan fejet hajt a nagy irodalmár előtt, aki eszerint még a nevében sem rövidülhet. Szóval, képzeljünk el egy Hegelről szóló könyvet, melyben minden esetben ez állna: Georg Wilhelm Friedrich Hegel. Hogy az álkomolyság fokozódjék – talán éppen a Hegel-fordításait hihetetlen szószedettel ellátó Szemere Samu mintájára – Bezeczky félelmetesen tudományos tárgymutatót is kapcsolt a könyvhöz, benne ilyen kifejezésekkel: „vadonatúj dialogikus horizontmozgás”, vagy egyszerűen csak ennyi: „aggodalom”.

Másik jelentős stíluselem a kérdés eszköze. Bezeczky feltehetően a legerősebb kérdező a pillanatnyilag rendelkezésre álló magyar irodalomtudományi páston. Már korábbi kötetében (Véres aranykor, hosszú zsákutca) is közölt egy tanulmányt, amely szinte csak kérdésekből áll. Az új könyvben a kérdések – noha szinte egyikük sem szónoki! – gyilkos erejűvé válnak. Egy részlet a legelejéről, mely Kulcsár Szabó kötetének (melyet kimondva, kimondatlanul Bezeczky kissé Nagy Elbeszélésként, vagy regényként kezel) elbeszélői eljárásait célozza: „Van-e központi hőse a könyvben elbeszélt történetnek? Milyen viszonyban áll főhős és elbeszélő egymással? Hol játszódik a történet? Milyen történetsémával lehet leírni a könyv cselekményét?” És aztán nincs megállás, a keresztkérdések zápora zúdul az olvasóra és Bezeczky könyvének főhősére („aki”, mint később kiderül, részben a Posztmodern, részben az Irodalomtörténész alias Kulcsár Szabó Ernő): „Mit mond a könyv: a helyszín az elbeszélt történet időhatárai között vált vidékiessé, vagy valamilyen, de nem lebecsülhető mértékben mindig is az volt? Milyen volt tehát a kapcsolat a helyszín és a világirodalmi központok között az elbeszélt történet kezdete előtt? Másként fogalmazva: mi is az, amit a könyv szerint megszakított 1945, majd az 1948-ban bekövetkezett politikai fordulat? S mi lett a történet végkimenetele?” Nem folytatom. A kérdések mindegyike telibe talál, és választ is követel.

A jeges elemzés a kötet legnagyobb erénye. És akik úgy vélik, Kulcsár Szabóról már nincs mit mondani, azok figyelmébe ajánlom, a tényt, hogy még soha senki nem vette ennyire komolyan Kulcsár Szabó nézetrendszerét, még soha senki ennyire mélyen nem merült bele egy irodalomtörténeti világba-látomásba, ami azért nagyfokú udvariasságról is tanúskodik. Bezeczky szinte mániákus érdeklődéssel búvárolta végig nemcsak az elemzett munkát, de szinte Kulcsár Szabó egész eddig produkcióját, és ennek lesújtó végeredményét nem a Kulcsár Szabó vitapartnereit többnyire jellemző hitvitázó vértolulásokkal és epés szidalmakkal köríti (első helyen e téren Domokos Mátyást kell említeni). Éppen ellenkezőleg. Hangja mindvégig egy angol-szász teadélután rezerváltságával szól, ugyanakkor Buster Keaton-i fapofával viszi be irtózatos poénjait. Egy példa, melyet Kulcsár Szabó egyik megjegyzéséhez fűz, miszerint őt rendszeresen félreértik: „Amikor tehát az >én megsemmisüléséről< olvasunk, akkor az ilyesmit ezek szerint minden egyes alkalommal úgy kell érteni: >ami a posztmodern teoretikusok gyakori tévedése szerint az én megsemmisülésének látszhatik<. Magára vessen, ha valaki nem figyelt vagy nem olvasta ezt a helyet.”

Bezeczky persze nem csak fölteszi, de meg is válaszolja a maga kérdéseit, ráadásul többféle, igen körültekintő feleleteket közöl – melyek természetesen újabb kérdéseket hívhatnak elő, így a kötet minden látszattal szemben, szerfölött toleráns. Egyik, de nem egyetlen summája: „Kulcsár Szabó Ernő irodalomtörténeti vállalkozásának ellentmondásossága abban áll, hogy hamisítatlan fejlődéselvű logikával, referencialitást és egyetemes perspektívát alkalmazó, oksági viszonyokon alapuló teleologikus elbeszéléssel állítja elő a fejlődéselvű logika, a referencialitás, az egyetemes perspektíva, az oksági viszonyok és a teleologikus elbeszélés tagadását.” Ha ez a jellemzés igaz, akkor – és ezt már én teszem hozzá – Kulcsár Szabó olyan marxista (vagy az ő szóhasználatával élve, bolsevik), aki a marxizmusát (leninizmusát?) felszámolva, mintegy önmaga ellenére és teljesen szándéktalanul – a jó öreg hegeli „megszüntetve-megőrizve” elv alapján – állítja elő ismét a megvetett marxizmust.

Ennyit kedvcsinálónak. Most a szakembereken a sor.
Bezeczky Gábor: Irodalomtörténet a senkiföldjén. Kalligram, Pozsony, 2008, 155 oldal, 1800 Ft

Bán Zoltán András

http://www.litera.hu/hirek/jeghideg-elemzes

Hungarian Zhdanov (A magyar Zsdanov)

Szerző: KSZE Workshop

Az orosz Andrej Zsdanov neve nemcsak a történészek és ruszisták számára ismerős. Ő volt a sztálinizmus alatt az a kultúrpolitikus, aki – bár burzsoá családból származott és a cári rendszer támogatottja volt – egy árulással azonnal meglovagolta a történelmi konjunktúrát, minek következtében üstökösi karriert futott be. Zsdánov letámadta az egész orosz kulturális életet, és a kultúrpolitika fő irányítójává küzdötte fel magát: folyóiratalapítások és –betiltások, neves irodalmárok és művészek kiszorítása, ellehetetlenítése, száműzetése, sőt, meggyilkoltatása illetve a Zsdanovhoz lojális, szakmailag jelentéktelen figurák helyükbe ültetése fűződik a nevéhez.

Ismerős szituáció mindnyájunk számára, akik ma Magyarországon irodalommal, kultúratudománnyal foglalkozunk. Van saját Zsdanovunk, aki  formálisan nehezen igazolhatóan, de informálisan köztudottan a legnagyobb befolyással és hatalommal rendelkezik, mint egyik kritikusának kritikusa, Bán Zoltán András  írja róla, olyannyira, hogy aki csak egy hajszálnyi negatív árnyalattal ejti ki a nevét, az halál fia. Nem véletlen, hogy a könyvéről írt alapos, tárgyszerű kritikai monográfiát, Bezeczky Gábor művét, szakmabeliek egyszerűen nem merték recenzeálni: karrierféltésből, egzisztenciaféltésből, életük féltéséből, családtagjaik életének féltéséből. Most, hogy kipattantak a Bolyki- és a Fabiny-ügy részletei, egy öreg ember halálba kergetése, és egy kolléga kiskorú családtagjának fenyegetése, felhasználása, nem lehet túlzottnak tartani ezt a félelmet.

A református egyetem botrányaival kapcsolatban többször is felmerült, de csak a háttérben, szőrmentén ennek a magyar Zsdanovnak a neve. A disszertáció nélküli 100%-os Mészáros védést a magyar Zsdanov bandája vitte véghez kétszer is: „Zsdanov” saját beosztottjai, saját doktoranduszai, saját „szakmai” műhelye, majd a feltétel nélkül szolgálatában álló szegedi különítmény. 2010-ben egy professzort kirúgtak a Károliról, aki a hivatalos tanrendbe a kortárs magyar irodalomról szóló kurzushoz felvette Bezeczky Gábor könyvét, és meghívta előadásra a szerzőt – arra az egyetemre, ahol éppen akkor a nagyhatalmú magyar Zsdanov menye regnált dékánhelyettesként. Ez történelmi tett lett volna. De még mielőtt a professzor asszony a tantervét realizálhatta volna, kívül találta magát az egyetem kapuján. “Zsdanov” tanítványai, kegyencei, jutalmazottjai pedig – nem is olyan apránként – megszállták a Károlit. Legutóbb épp a magyar irodalmi államvizsgabizottságokban bukkant fel legfrissebben védett doktorandusza: Dánél Mona. Fél lába már a küszöbön. Lesz az még beljebb is…

Többen felvetették a hozzászólásokban, hogy nemcsak periférikusan kellene foglalkozni ezzel a figurával, hiszen ez az elképesztő hatalom, amit kezében koncentrál, minden más tudományágban ismeretlen. Nincs is hozzá hasonló anakronisztikus jelenség más tudományterületeken. Valóságos feudális kiskirállyá nőtte ki magát. Ráadásul terjeszkedése fő céltáblája a Károli. Menyével egyszerűen lenyúlta ezt az egyetemet. Úgy gondoljuk, a hozzászólók felvetése jogos. Ahhoz, hogy megértsük, hogy juthatott ebek harmicadjára a magyar irodalomtudomány és mellesleg a Károli, nem kerülhetjük a magyar Zsdanov életművének elemzését.

Nem feledkezve meg egyéb fontos topikjainkról, és és nem szorítva háttérbe azokat, különösen a leendő bábrektor, Balla Péter felelősségét a károlisbotrányban, indítunk egy sorozatot Magyar Zsdanov címmel. Hamarosan feltesszük róla az első elemzést.

Patchwork university (Tővel-heggyel összehányt egyetem)

Tudós szerzőnk, Tóth Károly újabb posztja a Károli silány szakmai színvonala és erkölcsi züllöttsége, valamint  a magyarországi református egyház bűnei közötti összefüggéseket elemzi – történelmi távlatban. – A szerk.

 

Szerző: Tóth Károly

Ha a magyar viszonyokra alkalmazzuk a neves német protestáns teológus, Friedrich Wilhelm Graf elemzését (Kirchendämmerung. Wie die Kirchen unser Vertrauen verspielen.[Egyházak alkonya, Hogyan játsszák el egyházak a bizalmunkat] 2011, München, Beck Verlag.) a mai egyházak „bűneiről”, sok mindent megérthetünk általa a Károli történetéből és mai helyzetéből.

Amikor 1993-ban Benda Kálmán akadémikus, dr. Hegedűs Lóránt dunamelléki püspök, Barátossy Jenő főgondnok és néhány professzor (Erdélyi István, Magay Tamás, Szilágyi Ferenc) a Károli Gáspár Református Egyetem megalapítása mellett döntöttek, alapvetően politikai megfontolások befolyásolták őket. Úgy vélték, hogy az MDF többségű parlament megszavazza, hogy a már ígéretesen működő katolikus egyetem mellett a hívek számát tekintve második magyarországi egyház  is kapjon egyetemalapítási lehetőséget. Ezzel a budapesti teológia is megszilárdítja pozícióját egyetemi karként. Akkoriban már előrevetette árnyékát a felsőoktatási intézmények összevonása, „integrációja”, ezt a következő kormány meg is valósította. A reformátusok a maguk javára akarták fordítani azt, amit úgyis kénytelenek lesznek megtenni. Ez racionális gondolat volt. Megvalósítása viszont katasztrofálisan sikerült. Ennek fő okait a következőkben látom:

A magyar református egyházon belül  megfigyelhető önemésztő széthúzás bábáskodott az egyetem születésénél.

A teológia nem értett egyet az egyetemmé fejlesztés koncepciójával. Nem győzte meg őket az érvelés, hogy az „egykarú egyetemnek” nincs jövője. A teológiai kar vezető oktatói és az egyetemalapítást küldetésének tekintő Hegedűs püspök közötti ellentét egyre éleződött. De nem támogatták az egyetemalapítás gondolatát a tekintélyes református értelmiségiek sem. Ritoók professzor, Kósa akadémikus, sőt Szabó András is nyilvánossá tették szkeptikus álláspontjukat. (Szabó András a sikeres alapítás után felkapaszkodott a hajóra, hozta feleségét, Petrőczi Évát is, és másfél évtized alatt fatális szerepet játszott a szakmai és erkölcsi színvonal lezüllesztésében.)

A teológiai kar semmiféle együttműködési készséget nem mutatott az egyetem koncepciójának kidolgozásában. Így a bölcsészettudományi kar azzal a vérszegény „programmal” indult, hogy pedagógusokat (magyar, történelem, angol szakos tanárokat) kíván képezni a református iskolák számára. A japán szak megindítása Benda ötlete volt, úgy vélte, az erősödő kereskedelmi kapcsolatok Japánnal szükségletet teremtenek a nyelvet és kultúrát beszélő szakemberek iránt. A holland szak indítását a meglevő egyházi kapcsolatokkal indokolták, cinikusabb változatban: kunyerálni akartak – pénzt, berendezést, ösztöndíjakat – a holland testvérektől.

Az egyetem megalapításának koncepciótlan volta az egyháznak, és a budapesti teológiának azt a jellegzetességét hozza felszínre, amelyet Graf a tudománytól  való eltávolodásnak nevez. Az együttműködés az oktatás tartalmában és céljában létrehozhatott volna egy színvonalas és mindkét fél számára gyümölcsöző integrációt. Létrejöhetett volna mindenekelőtt egy mindkét kar oktatását kiszolgáló és önálló értékteremtésre alkalmas filozófiai tudományos műhely. Ennek mind a mai napig csíráját sem látjuk. A Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi karának barbár tudománytalanságára jellemző, hogy fő filozófiaprofesszora, Pethő Sándor a magyar felsőoktatás háryjánosaként híresült el összehazudott tudományos (?) életművével. És ez hiteltelen ember koordinálja a filozófiaoktatást mindkét karon – a HTK-n és a BTK-n is!

A tővel-heggyel összehányt egyetemi koncepció másként is megbosszulta magát.  A nagykőrösi tannítóképző integrálása logikusnak tűnt, a két kar lefedte volna a közoktatás egész vertikumát. A baj csak az volt, hogy a református iskolák – mindenekelőtt a Lónyay és a Baár-Madas – nem tartottak igényt a református egyetem végzett hallgatóira, még iskolai gyakorlatra is csak nagyon keveseknek biztosítottak lehetőséget.

A református egyetem mint oktatási intézmény hiteltelenségéhez hozzájárult a Graf által főbűnként említett antidemokratizmusa is, amely a vezetők kiválasztásában nyilvánul meg.  A döntéshozataloknak semmi köze nincs a tudományos hitelességhez, sem az emberi kvalitásokhoz, a hallgatói képviselők cinikus korrumpálásával mennek végbe. Ugyanez vonatkozik a  Károli profiljának módosítására is. Mi indokolja tartalmilag egy Gulágkutató Intézet létrehozását egy református egyetemen belül? Csak az, hogy a Károli vezetői és a fenntartó úgy vélik, hogy annak vezetője, Kun Miklós (Kun Béla unokája) Orbán Viktor „történelmi tanácsadója”.  A fenntartó és a vezetőség már jóval a Fidesz választási győzelme előtt bebiztosította magát a kollégái által „tudós kaméleon”-nak nevezett Kun alkalmazásával.

A Károli Gáspár Református Egyetem napjainkra a tartalmi színvonaltalanság és vezetőinek erkölcsi züllöttsége miatt a megszűnés közelébe került. A MAB az 1990-es években alapított két új kar mindegyikén megszüntette a doktori iskola működését. Hogy ez így történt, abban a vezetők és vezető oktatók: Balla Péter, Pethő Sándor, Szabó András, Hansági Ágnes és Petrőczi Éva végtelen becstelensége és ostobasága játszotta a főszerepet. Ehhez járult még a Grafnál önelégültségnek nevezett tulajdonságuk, hogy mélységesen lenézik és lebecsülik a tudományos és társadalmi környezetet, azon belül a MABot. Azt feltételezik, hogy ez a tudományos testület nem képes átlátni primitív csalásaikon és zsarolásaikon (lásd Mészáros-ügy), vagy ha mégis, Kulcsár-Szabó Ernő akadémikus ráveszi őket arra, hogy menye, Hansági Ágnes munkahelye kedvéért minden létező szabályukat áthágják.

A Károli Gáspár Református Egyetemnek nincsen jövőképe, mint ahogyan nincsen jövője sem.

Max Weber így ír: „A kálvinisták társadalmi munkája a világban csupán olyan munka, melyet „in majorem gloriam Dei” végeznek. Ilyen jellegű tehát a hivatásos munka is, mely az összesség evilági életének szoltálatában áll.”  (A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme. 1982, Gondolat, 141. l.)

A Károli vezetői végtelen ostobaságukban és erkölcsi züllöttségükben csak a saját partikuláris érdeküket nézve cselekedtek. Ezért nincsen értéke annak az intézménynek, melyet létrehoztak és nincsen rajta áldás sem. Vegyétek komolyan: ”Ha az Úr nem építi a házat, hiába fáradoznak az építők…” (Zsolt 127,1)

A matronal job (Öreg hölgy kerestetik)

A Károli rektorjelöltje

 

Forrás: http://www.ujpest.hu/hir/1056/Kinyilt_a_vilag_elottuk

Szerző: Lombroso

Balla Petra várva várja azt a napot, amikor őt, mint a Károli egyetlen rektorjelöltjét , a Köztársasági Elnök igazi rektorrá nevezi ki. Igazi rektornak, persze, majd csak ő képzeli magát. Valójában kevesebb lesz, mint eddig volt, rektorhelyettesként. Valójában semmi sem lesz. Már amikor a rektori pályázatot az ő testére szabva kiírták, a leendő rektort minden jogától megfosztották. Előre átfogalmazták a szabályzatot is, amennyiben a majdani rektort  egy puszta címmé fokozták le, a rektori funkciókat a stratégiai igazgatóra ruházva át. Ahol a rektor valamiféle funkciója formálisan említve van, ott a valódi döntéshozó a szöveg szerint a fenntartó. Ld. http://www.kre.hu/portal/index.php/a-hivatal/szabalyzatok.html , itt a II. Foglalkoztatási követelményrendszer (2011.06.16), 51.§.

A Károli kinevezendő rektora tehát nem hord majd se nadrágot, se kalapot, és sem országalma, sem jogar nem lesz a kezében. Amit hordhat, az egy öregasszonyos, bő köpönyeg, egy asszonyos piros sál, egy asszonyos arany nyaklánc. Nem is törekedett ezt a címet megkaparintani senki, csak Balla Petra. Ő volt az egyetlen pályázó. Komolyan készül erre a szerepre. Ehhez igazítja már január óta az outfitjét, amely egyre femininebb: alacsony, asszonyos termet (ez nem tudatos design, hanem veleszületett), sajtszínű, felpuffadt, bibircsókos arc, egyszerre táskás és karikás szem, dupla toka. Ez az assony azonban szeretne férfinak látszani, ezért rövid pacifrizurát hord a fején, kopasz homlokbúbján seprűszerű pamaccsal, mely szimmetrikus tükörképe az orr és a felső ajak között található gyér szőrzetnek. Azonban ez sem a férfiasság jele, inkább az öregedő női szervezet csökkent ösztrogén termelése által okozott szőrösödés az arcon. Amit ezen a januári fotón látunk, az egy ödémás arcú, beteg öregasszony: http://www.ujpest.hu/hir/1056/Kinyilt_a_vilag_elottuk/ .

Ennek a szenteskedő, képmutató, hiú asszonyságnak nem hiányzik sem a kalap, sem a nadrág, sem az országpálca, elég neki a puszta cím, és az az oklevél, amit (egy másik puszta cím-birtokostól) hamarosan átvehet. Bizonyára azonnal kibiggyeszti majd a honlapjára, a Balla Péter personal homepage-re (http://www.peterballa.eoldal.hu), a sok giccses családi fotó közé, valahová az antedatált átvilágítási dokumentum mellé, helyettesítve vele az amúgy sem érvényes, semmire sem jó püspöki megbízólevelet, amit rajta és Bölcskein kívül csak Huszár Pál gondnok látott, egyetlen állami szerv sem, holott azok pengetik ki a rektori pótlékát:  http://www.kre.hu/htk/cv/Balla_P_Zsinati_Megbizas.pdf .

Megjegyezzük, hogy az egyik blogger, „Suspect”, hozzászólásában pozitívabban recipiálta a szerintünk öregasszonyos fenomént, ő majdnem a Dracula grófot alakító Lugosi Bélát látta benne, aki „fekete köpenyében, halálsápadt arcával, fenyegető fekete szemével olyan volt, mint Balla, csak daliás termete különbözteti meg tőle”. Vagyis csak majdnem olyan, mert Balla termete Suspect szerint sem férfias. De azért sem, mert Suspect Ballát nem szuverén lénynek tartja, inkább zombinak: „A Szabadság téri templom alatti három emeletnyi kolumbáriumból megharapta egy csintalan női “Untote”, ezzel Balla belépett a zombik birodalmába” – elemzi a kómában lévő figurát Suspect. Ez a zombi-állapot sem véletlen, hanem felkészülés arra a sajátos rektori szerepre, amelyet a fentebb hivatkozott Foglalkoztatási követelményrendszer 51. §-a jelöl ki a számára: elvégre nem aktív, cselekvő személynek írták ki a rektorságot, hanem egy zombinak, egy szellemileg retardáltnak, értelmi fogyastékosnak, egyszóval egy fáradt, beteg, kiérdemesült matrónának. A hiperaktív stratégiai igazgató majd cselekszik helyette.

Ez a rektorság tehát egy nagy átverés. Cinikus válasz a MAB felhívására, hogy legyen augusztusig kinevezett rektora a Károlinak. Ki lesz tehát nevezve egy zombi, egy stróman, akinek még pro forma sem lesz semmilyen joga a beleszólásra. Mivel Balláról van szó, azt kell mondanunk: szerencsére.

Peter Balla’s credit and credo (Balla Péter hit(el)e)

 

Fontos információk és adatok birtokába jutottunk Fabiny Tibor nyilvános megrágalmazása ügyében. Fabiny tisztázását elsietett információk nyilvánosságra kerülése akadályozhatja, ezért Johannes azt üzente, vegyünk le minden ezzel kapcsolatos kommentet, mert Fabiny rágalmazói megsemmisíthetik a bizonyítékokat.

 

Ehelyett inkább feltesszük Tóth Károly olvasónk egy korábbi írását, mely a 168 órában a Pethő-ügy kommentjeként jelent meg. Ez az írás talán meggyőzi azokat is, akik Tóth Károlyt tisztán egyházi embernek tartják, arról, hogy  szerzőnket az egyetem ügyei legalább annyira érdeklik, mint az egyházéi, és ezekről is pontosan képben van.

 

Mata Hari történetére akkor térünk vissza, amikor a kézzel fogható bizonyítékok az ügyben már biztonságban lesznek. Reméljük, hamarosan. – AA

 

Levélhullás

Hit(el)vesztés a Károlin

 

Lampé Ágnes kitűnő írása (Fantom professzor) egy egyetemi körökben viszonylag közismert történet különös utójátékát tárja fel. Pethő Sándor a miskolci egyetem oktatójaként 2002-ben egyetemi tanári pályázatot nyújtott be. Ebben nem létező külföldi szakmai fórumokon meg (nem) jelent publikációkat tüntet fel, azonkívül külföldi egyetemeken állítólag betöltött vendégprofesszori tevékenységére utalt. Már a MAB Hit- és Vallástudományi Bizottságának tagjaiban kétség ébredt a hivatkozások hitelességét illetően, 2002-ben Pethő mégis megkapta a testület támogatását, s ki is nevezték egyetemi tanárnak. Mivel azonban a miskolci egyetemen – tanszékvezetői pályázatának beadása idején – napvilágra kerültek a tények, munkaviszonyát a munkáltatóval „közös megegyezéssel” megszüntették.

Ekkor került Pethő a Károli Hittudományi Karára, ahol karrierje új lendületet kapott, professzor lett, a filozófia tanszék vezetőjévé nevezték ki, s oszlopos tagja lett a hittudományi doktori iskolának is. Az újságíró tényeket firtató kérdéseire sem a HIT dékánja, sem Balla Péter mb. rektor nem hajlandó válaszolni. Minden arra mutat, ragaszkodnak Pethőhöz és a csalással szerzett tudományos (?) reputációjához.

A Károli Gáspár Református Egyetemet 1993-ban alapították. A bölcsészettudományi karon 2009-ben súlyos botrányok törtek ki az Irodalomtudományi Doktori Iskolán történt törvénytelen védések miatt. (Beházasodottak egyeteme – jogsértések a Károlin? 168 Óra, 2009. december 3.) Az egyetem azonban a MAB felszólításának ellenére nem vizsgálta ki és nem szüntette meg az IDI törvénytelenségeit, ehelyett felmondott a törvénytelenségeket feltáró Hima Gabriella professzornak. A felmondás indokai között szerepelt a 168 Órának adott interjúja is.

A MAB 2010-ben megvonta a BTK IDI-jének kiadott engedélyt, így ez a kar doktori iskola nélkül maradt.

2010-ben a MAB vizsgálata a Károli Állam- és Jogtudományi Kara doktori iskolájának működését sem tartotta megfelelőnek, ezért annak működési engedélyét is visszavonta. Így a Károlinak már két kara maradt az egyetemi léthez szükséges doktori iskola nélkül.

Pethő Sándor lelepleződésével pedig a HTK s annak doktori iskolája körül is gyülekeznek a felhők. Mennyire hiteles az a Hittudományi (!) Kar, amelynek dékánhelyettese bizonyítottan megtévesztéssel szerezte professzori címét? Mennyire hiteles az a hittudományi doktori iskola, amelynek törzstagjai között szerepel ez a professzor?

Mennyire hiteles az az egyetem, amelynek mindhárom karán súlyos csalásokra derült fény az utóbbi három évben? Miben bízhatnak, kinek hihetnek azok a hallgatók, akik állami fejkvótásként vagy önköltségesként hiteles, értékes diplomát várnak ettől az egyetemtől?

A hit(elesség) kérdését a fenntartónak, a Magyarországi Református Egyház Zsinatának is fel kell tennie magának.

Tóth Károly
E-mail

 

forrás: http://www.168ora.hu/bluzone/hitelvesztes-a-karolin-69387.html

 

 

Chapeau! Hut off! (Le a kalappal)

Az, ami Szegeden történt, azt bizonyítja, hogy a bölcsészettudományokban feudalizmus uralkodik, ugyanúgy, mint a református egyházban. Demokrácia nincs, kommunikáció nincs, a jobbágyok végrehajtják uruk parancsát, nem gondolva bele abba, mi egy ilyen ajándékba adott doktori fokozat társadalmi üzenete egy olyan csalónak, aki az ellenőrzőhamisításoktól a nyelvvizsga-, identitás- és névhamisításig végigtrükközte eddigi életét. A református egyház és egyeteme végigfertőzi a mai magyar értelmiséget. Már nemcsak a Károli tartozik a csalók egyeteme kategóriájába, hanem Szeged is.

Az alábbiakban Tóth Károly nevű szerzőnk írását közöljük a mai magyar református egyházon belüli morális állapotokról, amelyek a református egyetem mélyrepüléséhez vezettek. Ez mélyebb összefüggésbe ágyazza a Mészáros- és Pethő-ügyet. Mindazonáltal az írás mégsem olyan pesszimista, mint a végkicsengése, legalábbis a cím erre utal: van egy maroknyi kivétel az általános erkölcsi züllés alól, van néhány igaz református, akik előtt kalapot lehet emelni.

 

Szerző: Tóth Károly

Le a kalappal

mindazon lelkészek, teológusok és hívek előtt a magyarországi református egyházon belül, akikre az alábbi kritikus sorok NEM VONATKOZNAK. Tudom, hogy ők nem töltenék meg a SYMA Csarnokot, talán még a Zsinat Abonyi utcai házát sem. De ők azok, akiknek tevékenységétől remélhető, hogy a magyarországi református egyház  eróziója és erkölcsi-intellektuális züllése nem erősödik tovább.

2011-ben már második kiadásban jelent meg Friedrich Wilhelm Graf teológus Kirchendämmerung. Wie die Kirchen unser Vertrauen verspielen[Egyházak alkonya, Hogyan játsszák el egyházak a bizalmunkat] című könyve Münchenben, a Beck Verlagnál.

Ez a nagyon figyelemreméltó könyve sorra veszi azokat a hibákat, sőt bűnöket, amelyek a mai egyházakra jellemzőek, s végső soron felelősek azért, hogy a lakosság jó része elidegenedik a keresztény felekezetektől, és vagy a konzumidiotizmusba süllyed, vagy pedig spirituális szomjúságát NEW AGE szekták tisztának éppen nem nevezhető forrásaiból csillapítja.

Graf teológusként nagyon jól ismeri a protestáns egyházak belső életét. Saját tapasztalatai alapján hét főbűnre vezeti vissza a német protestáns egyházak diszfunkcionális működését. Én ezek mentén haladva reflektálok a magyar református egyház működésére.

1. A (hiteles) nyelv elvesztése A protestantizmus minden országban szoros kapcsolatban állt a nemzeti nyelv és nemzeti kultúra fejlődésével, elég a bibliafordításokra és a nemzeti nyelven történő igehirdetésre utalni. A mai egyházak azonban nem méltók Luther és Kálvin szellemi örökségére. Ha meghallgatunk egy átlagos templomban egy igehirdetést, magunk is meggyőződhetünk róla, hogy a magyar református lelkészek homiletikai felkészültsége siralmas. De nincs ez másként a magasabb szinteken sem. Aki már hallotta Bölcskei Gusztáv  püspök vasárnapi igehirdetését, amely internet segítségével öt kontinensre jut el, tudja, miről beszélek. Az ötvenöt perces közvetítési időből kínnal-keservvel képes 15-18 percet végigbeszélni kásás, érzelgős hangon, primitív aktualizálásokkal pótolva a hiteles exegézist.
2. Eltávolodás a tudománytól A teológiai karok nem állnak a mai kor színvonalán sem az oktatók felkészültsége, sem a tananyag tartalma alapján. Melanchthon 1518-ban  a Wittenbergi Egyetemen a görög tanszék vezetését ezekkel a szavakkal vette át: „A tudomány iránti szeretet és hivatali kötelességem ösztönöznek arra, hogy a tudományok újraéledése ás a múzsák újjászületése jegyében vezesselek benneteket a barbárok elleni harcban…” A Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi karának barbár tudománytalanságát  alig kell sokáig bizonygatni. Elég, ha Pethő Sándor professzor – a HTK doktori iskolájának törzstagja –  okirathamisítással szerzett professzori címére utalunk. A KRE rektorának – Balla Péternek – tudományos hiteltelenségét tudományos kritikák bizonyítják. E helyt Jakab Attila szakszerű és tárgyszerű bírálatára utalunk csak, amely olvasható a Vallástudományi Szemle 5 (2009/3) számában, 226-233. ill. ezen a blogon: https://jhnnsclvn.wordpress.com/2010/05/21/stinky-art-of-peter-balla-balla-peter-tudomanya/
3. Moralizmus Az egyházaknak erkölcsi hitelességre lenne szüksége, hogy támaszul szolgáljanak híveik számára. Mindenki ismeri Max Weber tézisét a protestáns munkaerkölcs és a polgári fejlődés összefüggéséről. Napjainkban a magyarországi református egyház semmilyen érdemleges üzenettel nem fordul híveihez az általános értékvesztés és a konzumidiotizmus világában. 
4. Antidemokratizmus Az egyházi szervezet felépítését a nepotizmus jellemzi, a kölcsönös – elvtelen – kompromisszumok jegyében. Erre megint kitűnő példa a  Károli Gáspár Református Egyetem vezetőinek kiválasztása, amelynek semmi köze nincs a tudományos hitelességhez, sem az emberi kvalitásokhoz. A döntéshozatalokban a hallgatói képviselők cinikus korrumpálása is megengedhető eszköznek tűnik a KRE vezetői számára.
5. Önelégültség Az igazi hit hiánya és az erkölcstelen életvitel logikusan vezet ahhoz, hogy a református egyház vezetői saját magukat – minden  erkölcsi alap nélkül – felfuvalkodottan a nemzet legkiválóbb képviselőinek gondolják. Ebből következik Bölcskei Gusztáv püspök törleszkedése a mindenkori politikai hatalomhoz. Követelőzik, pénzt és hatalmat akar most is, holott már a kommunistákat is kiszolgálta, ráadásul ügynökként.
6. A jövőkép hiánya Fentiekből logikusan következik, hogy egy egyház, amelynek olyan kevés köze van a tudományossághoz, nem tud szembenézni a kor kihívásaival. A modern társadalomban elszigetelődnek az emberek egymástól, a hagyományos testvéri közösségek  megtartó ereje eltűnik. Ezzel kéne konfrontálódnia a mai teológiának, de csak nagyon kevés képviselője képes rá. Az egyénileg megélt vallásosságot a mai papság képtelen támogatni.
7. Szociálpaternalizmus Az egyházak  karitatív feladatvállalása feltételezné, hogy a segítségre szoruló emberben a testvért, az autonóm lényt lássa. A magyar reformátusság által fenntartott otthonokban, például a dunaalmásiban is embertelen módon bánnak a bentlakókkal, nem az Isten képmását látják bennük, hanem önálló érdekérvényesítésre alkalmatlan lényt, az „idiótát”, a „rokkantat”. Bölcskei Gusztáv a cigányok megsegítségében is cinikus módon pénzforrást, az EU-pénzek megcsapolásának lehetőség látja.

Hát ezért siralmas a magyarországi református egyház helyzete és kilátástalan a jövője.