Bálványok és egyházak
A Magyarországi Református Egyház (MRE) ismét főszereplővé vált a történelem szemétdombján. Híveinek egyik közössége – szövetkezve a magyar politikai élet legalját képviselő erőkkel – bálványistentiszteleti parádét szervezett a nemzetáruló és népgyilkos Horthy Miklós szobra körül.
Az MRE mindezt és a történtekért viselt (kizárólagos) felelősséget megpróbálja eltolni magától. Kommunikátorai úgy mutogatnak az akció közvetlen kezdeményezőjére és logisztikai vezetőjére, az eseménynek otthont adó Szabadság téri Református Egyházközség hivatásmegszégyenítő és sületlen eszméktől messze bűzlő lelkészére, mintha bizony nem az MRE lenne az, amely gyávaságból és opportunizmusból intézményes, lelki és értékközösséget vállal az immár jó egy évtizede hasonló skandalumok tucatját jegyző atyafival és gyülekezeti kompániájával.
Meglehet, az MRE különböző rendű és rangú tényezői rendszeresen belső vizsgálatokat indítanak a Szabadság teres garázdaságok miatt, napnál is világosabb, hogy mindezek csak kirakateljárások, illetve olyan kutyakomédiák, amelyek már azon is megerőtlenülnek, hogy rendre zsákmányává válnak az eljárásjogilag elsősorban érintett két főpüspök, Bölcskei Gusztáv és Szabó István egymás közötti felelősségáthárítási civakodásának, valamint az egyházjogi fórumok közötti tilitolis bohóckodásoknak. (Minderről részletesen is írtam egy ez év tavaszán készített elemzésemben. [1])
Az „ékes és jó rendet” követő „bonyolult” és „szabályos” egyházjogi eljárások blőd képmutatásával pertraktált és orránál fogva vezetett szekuláris sajtó persze ismét és ismét adrenalingerjesztően lelkes szalagcímekben számol be a Szabadság téren kifogyhatatlan leleményességgel kitalált újabb és újabb aljasságokkal szemben a „főegyházi” „fellépésekről”. A reformátusok bekeményítettek; Hegedűs Lóránt elveszítheti hivatalát és a Szabadság téri templomot; vagy mint legutoljára is: Fegyelmi eljárást indít Hegedűs Lóránt ellen a református egyház stb. – sorjáznak a blikkfangos tudósítások, hogy aztán mindezek eredményeként rendre ne történjen semmi, és az akár éveken át eltartó sunyi lapulást követően szélsőjobboldali portálokról értesüljünk arról, hogy valamelyik zugolyában tevékenykedő egyházbírósági fórum kinyilvánította a lelkész elleni fegyelmi eljárás megszüntetését, azaz az érintett „vádlott” mégis teljes feddhetetlenségét.
A Hegedűs-ügy kezelhetetlenségét illetően némelyek hajlanak a jóhiszemű beletörődésre: igen, a jog már csak ilyen (így van ez a világi ítélkezés területén is!), és egyébként is, a református egyház gyülekezetszuverenitási tradíciói nem teszik lehetővé az indokolt esetben gyors eredményre vezető legfelsőbb szintű intervenció katolikus típusú megoldásait (mint pl. a hírhedtté vált limburgi luxuspüspök minapi történetében). Kérdezzük meg azonban, hogy a hitbeli kérdések ügyében rendre mennyei vízióikról szónokló református papi látnokok, akik ráadásul prédikációról prédikációra a „lelketlen”, „farizeikus” legalizmus vádjával szidalmazzák (valójában saját korhadt identitásuk tisztességtelenül alkalmazott tapaszanyagaként) a zsidó vallást (amelynek lényegéről mellesleg többnyire annyi tudásuk sincs, mint a TV-macinak a barna medvékről), hogy a bánatos csudában nem képesek az egyházjog problémaalkalmatlanságát felismerni, és a Hegedűs-féle herezisre – azaz, egy egyházi közösség hitbeli identitásának tisztaságát elemi módon megcsúfoló kérdésben – válaszul egy szimpla biblikus konfesszió formájában bejelenteni (követve pl. a náci német egyházi vonulatnak Barmenben hátat fordító hitvalló eleik még viszonylag friss paradigmáját), hogy a Názáreti Jézus örökségét a református egyházi név uzurpálásával meggyalázó Szabadság téri társasághoz az MRE-nek sem intézményes, sem pedig lelki és konfesszionális értelemben semmi köze nincs. Bár többen megemlítik, hogy egy ilyen fellépés az egyház számára egy patinás templom elvesztését is jelenthetné, mindez nyilván komolytalan. Szellemi bordélyháztól megszabadulni egy hitvalló közösségnek mindig is csak nyereség lehet.
Az igazi kérdés ennél persze sokkal mélyebben rejlik. Jelesül ott, hogy milyen felelősséggel tartozik az MRE azért, hogy a kebelében egy ilyen, tünetfunkciót is betöltő terebélyes deviancia egyáltalán létrejöhet/ett. Valamivel részletesebben: milyen felelőssége van az MRE-nek abban, hogy a református közösség keretében történelmileg mély szimpátiát élvező autoriter-etatista társadalom- és politikai filozófiák, a nemzeti áltranszcendenciák, illetve a nacionális kultuszok iránt megnyilvánuló érdeklődés (amely gyakorta siklik át az erőszak és agresszivitás szakralizált szenvedélyébe) nem korrigálandó feladatként jelenik meg; hogy a keresztény egyháziasságnak a múltba révedő, reakciós eszmékkel és a nemzetbálványt mindenkor megtestesítő államhatalom iránti hagymázas odaadásban fogant buzgóságokkal való kibélelése nem mint vallási pótszer nyer leleplezést, hanem éppen ellenkezőleg, az értékes örökség tovább izmosítandó adományaként ápoltatik.
E végül is csak kiragadott szempontokat azért említjük külön is, mert főbenjáróan ezek húzódnak meg a mögött, hogy az antiszemita felhangú Hegedűs-féle fellépéseknek, azok egyes elemeinek komoly látens népszerűségük van úgy az egyháztagok, mint a lelkészi kar és az egyházi vezetők széles körében. Utóbbit illető megfigyeléseink friss dokumentumát láthatjuk például abban is, hogy az ATV által a református püspököknek feltett kérdésekre, hogy ti. véleményük szerint „Horthy Miklós kormányzót terheli-e felelősség, és ha igen milyen mértékben a zsidótörvények bevezetésében, hazánk második világháborúba való belépésében, a doni katasztrófában, illetve 430 ezer vidéki zsidó honfitársunk deportálásában?”, immár többedik napja nem óhajt választ adni egyik megkérdezett sem. Nem lehet véletlen azonban az sem, hogy ifj. Hegedűs közvetlen egyházi elöljárója, Szabó István püspök nyilatkozata csak arról pislogott valamit a november 3-i botrányt követően kiadott Nyilatkozatában, hogy „az illetékes egyházmegye esperesét sürgősséggel fegyelmi felelősség megállapítására irányuló vizsgálatra” kérte fel (egyes hírek értelmében egyébként az egyházi főpüspök, Bölcskei Gusztáv külön felhívása nyomán), és hogy megbotránkozott „a Szabadság téri református templomban” szervezett „provokatív politikai akció” felett, amelynek „egyházunk tisztességének és a lelkipásztori szolgálat becsületének okozott kára beláthatatlan”. (Az egyházi reakció egyébként most is csak a merényletet követően fogalmazódott meg, [2] noha annak programjáról már napokkal megelőzően lehetett tudni.)
Még utalásszerűen sem szólt ugyanakkor Szabó püspök a Horthy-kultusz gyalázatos élesztgetésének a problémájáról. Sokatmondó azonban az is, hogy a kommunikációs szempontból legérintettebb két vezetőn kívül egyetlen további egyházi elöljáró sem látta fontosnak (márpedig van belőlük néhány kocsideréknyi), hogy véleményt mondjon a történtekről. Végül, nem kevésbé jellemző az sem, ahogy a sajtó által nógatott két-három ismertebb református értékelte a fejleményeket. A kereszténydemokrata színekben képviselősködő Varga László ref. lelkész egyfelől nem hiszi, hogy „református templomban vagy annak előterében helye lenne ilyen szobornak, egyáltalán: politikus szobrának”. Ám miután – hangoztatta Varga nagytiszteletű úr – „Horthy a magyar történelem kiemelkedő alakja volt” (az interjúban részletesen is érvel az érdemei mellett), „lehet helye a magyar történelmi alakok között”. Egy református vallású államtitkár szintén nem Horthy személyét tartja problematikusnak, hanem személyének méltatását templomi keretek között, és azt, hogy szobrot templomban senki, még Kálvin János sem kaphat. Szászfalvy László volt egyházi államtitkár véleményét nem riogatás végett idézzük (ő, lévén csurgói lakos, proklamálta lenyűgöző tisztánlátással, nem szólhat bele egy másik gyülekezet dolgaiba), hanem mert álláspontja, minden elképesztő tartalma ellenére, egyszersmind szomorú dokumentuma a hazai kereszténység egészét is jellemző identitáskrízisnek. A belügy-teóriában ugyanis (amelynek jegyében egyébként a társfelekezetek is olyan természetességgel nem foglalkoznak a reformátusoknál kitört spirituális járvánnyal, sőt, kifejezetten menekülnek minden ez irányú megnyilvánulás elől, mintha ott legalábbis csak egy pityókás lelkész okozott volna némi felzúdulást egy istentiszteleten) nem másról van szó, mint az una sancta ecclesia, az egy szent és egyetemes keresztény egyházi közösség alapelveinek a nyers megtagadásáról; az egymás iránti – ezen egyházfelfogás jegyében – kötelező ökumenikus felelősségvállalás brutális feladásáról; az egyházi és keresztény hitbéliség egyetemes értékek képviseletében manifesztálódó alapeszméjének valamely törzsi vagy egyéb privát társasági és szakrálpiaci ideológiává züllesztéséről.
Hihetetlen, de igaz!
Két megkülönböztetetten kiváló ref. lelkész, Gilicze Tamás és Nagy Károly Zsolt, tiltakozó levelet juttatott el a Szabadság téri egyházközségben legutóbb történt események miatt az MRE Zsinatának Elnökségéhez. Nyilatkozatuk szövege (amelyet elhelyeztek a világháló peticiok.com oldalán is):
„Alulírott lelkipásztorok mélységes szomorúságunkat és felháborodottságunkat szeretnénk kifejezni a 2013. november 3-án, a Budapest Szabadság-téri református templomban és előtte történt szoborállítási alkalom kapcsán. Meglátásunk szerint ifj. Hegedűs Lóránt lelkésztársunknak az evangéliummal ellentétes és egyházunkhoz méltatlan viselkedése nemcsak az egész Magyarországi Református Egyház életére vet rossz fényt, de a mi személyes szolgálatunkat is hiteltelenné teszi. Ezért a leghatározottabban tiltakozunk lelkésztársunk tevékenysége ellen, elhatároljuk magunkat mind a fent említett szoborállítási akciótól, mind pedig a korábbi gyűlöletkeltő, antiszemita, kirekesztő megnyilvánulásaitól.
Isten dicsőségét, Isten házának méltóságát és az igehirdetés komolyságát nem adhatjuk oda semmilyen emberi szándéknak.
Minket az evangélium arra tanít, hogy az egyházban nem szabad teret engedni semmiféle gyűlöletre épülő gondolkodásnak vagy gyakorlatnak, ezért tisztelettel kérjük az Elnökséget az ügynek a Magyarországi Református Egyház egészére vonatkozó, elvi és gyakorlati, mihamarabbi és megnyugtató megoldására.
2013. november 4.
Testvéri szeretettel a Magyarországi Református Egyház lelkészei”
A két lelkész fellépése gyorsan ismertté vált. Amikor utoljára láttuk az oldalt, november 6-án, már több mint hetvenen csatlakoztak a felhíváshoz. Mindez azonban ma már a múlté. Az oldalra kattintva ugyanis azt olvashatjuk: „This petition has been removed by the author.”
Az akcióról Református lelkészek tiltakozása címmel részletesen tudósított a református egyház hivatalos portálja is, ez viszont ott ma már (szintén) nem érhető el, csak körülményes kereséssel lehet megtalálni.
Hogy mi történhetett, arról bizonyos elképzelést alkothatunk az első napok 175 kommentje alapján, amelyeknek legalább a felét az alábbi megjegyzésekből kiolvasható szellemiség dominálta (betűhív közlés): „Szégyelljék magukat mindazok, akik idegen érdekeket kiszolgálva a nemzetük ellen fordulnak! // Ez a petíció sem a reformációhoz, sem a református egyházhoz nem illik. Viszont csatlakoztatok vele Németh Sándor pártegyházához. // Elhatárolódok a református egyház hazaáruló vezetőitől! Valamint Bölcskei Gusztáv segéd rabbitól is. // Elég, ha egy cionista politikus vakkant egyet és a református egyház máris vigyázzba vágja magát? Mi a baja az egyháznak Horthy kormányzóval? // Sajnálattal látom hogy a kereszténységet nyíltan gyűlölő zsidókat ilyen nagy kedvel kiszolgáló egyháznak nagy gondja az ha manapság egy zsidó mentő szobrát felmerik avatni…”
Nem gondoljuk, hogy a petíció kezdeményezői megriadtak volna a nyilván más irányból is rájuk zúduló hangorkántól. Egyes egyházi tényezők mindenesetre elgondolkozhattak a jobbikos egyházi lobbival való ujjat húzásnak a Fidesz és a saját karrierjük szempontjából várható konzekvenciáiról, amibe beleférhetett az is, hogy valamilyen módon elérjék a petíció visszavonását.
Szabó István püspök például (akinek a „Nyilatkozat”-a inkább csak hangsúlyaiban váltott ki az előbbiekben olvashatóaknál mérsékeltebb reakciókat a kommentelők körében [3]), igen gyorsan (november 6-ára) összetrombitálta egyházkerülete esperes-gondnoki testületét. Nem meglepő, csak elgondolkoztató: a válságtanácskozás tulajdonképpeni kiváltója, a Horthy-kultusz, illetve a református egyház ehhez való viszonyulásának hitvallásos alapokon történő reflektálása szóba sem került (utóbbit illetően beérték néhány, alább idézett sanda utaló mondattal). Annál inkább a püspöknek az a nem új keletű, ám most váratlanul nagyon akutnak látszó gondja, hogy ti. miként oldhatják meg a legkevesebb veszteséggel a Szabadság téri lelkész által generált problémát. A minden bizonnyal szoftos koncepcióval érkező Szabónak sok vitája nem akadhatott a testülettel, tehát gyorsan meg is született a leginkább alkalmasnak gondolt felvetés: a botrányhőstől való megválás nyájas programajánlata. Burkoltan, ám nem félreérthetően, külön tiszteletkört is tettek a már egyházbírósági eljárásra beajánlott hittestvérük előtt (nem hagyva kétséget afelől, milyen érzelmek akadályozzák is őket a tőle való elszakadásban), hangsúlyozva, mennyire tiszteletben tartják nemzetmentő szolgálatát: „A mai magyar politika nagy, múltról szóló, nagy érzelmeket megmozgató szimbolikus ellentéteiben minden egyes magyarnak joga van állást foglalni. Ez a jog lelkészektől sem vitatható el. De egy lelkészt hite és elhívása, valamint egyházának kötelmei is korlátozzák abban, hogy szerepet játsszon napi és pártpolitikai összecsapásokban, és ne az üdvösség evangéliumának szempontjai szerint járjon. Aki tehát egy – akármennyire is igaz – politikai célt vagy mozgalmat akar közvetlenül támogatni [kiemelés: MT], annak el kell hagynia a lelkészi hivatást, és politikussá kell lennie.”
A Hegedűs-herezis által teremtett helyzetnek a hitvallásos tisztesség útján történő tisztázása helyett a „templomot, hitet, istentiszteletet” politikától/napi politikától/pártpolitikától (!!??) távol tartani óhajtó retorika alkalmazásával Szabó Istvánnak végül is egyetlen törekvése volt: egyrészt megakadályozni, hogy a recens kalamitás Horthy személyét és az ő személyéhez való aktuális egyházi viszonyulást illető elvi és konfesszionális kérdésként kerüljön megbeszélésre; másrészt alapvetően olyan megközelítésben kezelni a nyilvánvalóan összegyházi, sőt ezen is túlmenő jelentőségre szert tett igen súlyos problémát, mintha az lényegében egy partikuláris esemény, azaz kizárólag a Szabadságtéri Református Egyházközség ügye lenne, és a kizárólagos kérdést az jelentené, hogy a botrányok forrásává lett rendezvényre súlyos pártpolitikai összefüggések jegyében került sor.
Szabó István törekvése sanda és súlyosan szeplős lelkű volt (erre még kitérünk), mindazonáltal kétségkívül logikus. Eltekintve ugyanis attól, hogy ha a Horthy-reneszánszot bírálná, legalábbis búcsút vehetne saját eddigi énjétől és kormánypárti politikai családjától (és minden bizonnyal a zsinati elnöki poszt nagyon vágyott elnyerésének esélyeitől is – természetesen csak Bölcskei Gusztáv után), aligha tudna magyarázatot adni arra a kérdésre, hogy miért nem szabad Hegedűsnek az, ami Bölcskeit megilleti (lásd a 2012-es debreceni Horthy-tábla avatást a református kollégiumban), és persze arra sem, hogy miként is kerülhetett sor masszív református részvétellel néhány héttel korábban éppen az ő kerületéhez tartozó Nagykőrösön egy Horthy-emléktáblát is magába foglaló komplex táblaavatási ceremóniára. A sebtében végrehajtott egyházfői rendteremtés alkalmas adu lehetett végül a püspök kezében a tiltakozást fogalmazó (és az egyházvezetés számára a Hegedűs-ügyben való küzdelemhez segítséget nyújtani kívánó) lelkészek törekvésének pragmatista félretolásához is.
Az eredmény a budapesti kollégával ismeretesen nem a legkiegyensúlyozottabb viszonyban álló Bölcskei Gusztávot is megnyugtathatta. Leginkább persze Szabó püspök lehetett elégedett. Megbánta ugyanis ő már ezerszer, hogy első ijedtében meggondolatlanul kiadta azt a nyomorult „Nyilatkozat”-ot, amelyért oly sokat kapott a fejére. Illusztrációként csak egy példát idézünk a reformatus.hu oldalon megjelent üzenetek közül: „Tisztelt Püspök uram! Kedves református testvéreim! Kérlek titeket, gondoljátok át most, de ifj. Hegedűs Loránt melletti vagy elleni állásfoglalást ez ügyben nélkülözve, hogy fenti nyilatkozatod, állásfoglalásod megosztja-e egyházad, azaz egyházunk közösségét? Én az itteni hozzászólásokból és az egyéb fórumokon olvasható megnyilatkozásokból úgy érzem, hogy igen, megosztja. Tehát tisztelt püspök uram: tartózkodsz-e az olyan megnyilatkozásoktól, amelyek megosztják a rád bízott egyházkerület közösségét?”
Az esperes-gondnoki értekezleten elért eredménnyel Szabó püspök mindenesetre igazolhatta magát a Horthy- és nemzetbálvány hívei előtt is: ő bizony nem a hitvallásos, hanem sokkal inkább a népfrontos politikának a híve.
És végül néhány megjegyzés, amelyeket a fentiek feltétlenül kötelezővé tesznek.
a) Szabó István püspök az egyház értékeinek egyik legfőbb őreként nemcsak valami lehetetlent képvisel a lelkészi és egyházi politizálásról vallott özönvíz előtti felfogásával (amelyet az esperes-gondnoki értekezlet nyilatkozatában igyekeznek ugyan zavarosan elmaszatolt kontúrokkal és nem világos frazeológiával eltakarni), jelesül azzal, hogy a templom falain kívül elsősorban ő maga közlekedik más elvek – éspedig a politikai orientáció logikája – szerint, mint amit hirdet és hirdettetne, de a leplezetlen pártpolitikai preferenciákat követő, adott ügyben tanúsított egyensúlyozgatási kísérletével saját törekvéseinek is karikatúrájává vált.
b) Közhely, de az evangéliumról tanúságot tenni óhajtó egyháznak, és legkevésbé a legfőbb őrállójául választott pásztornak, semmilyen szabadsága nem lehet a zsidóellenesség akár csak írmagjának is a megtűrésére vagy az ilyen jelenségek észlelése feletti toleráns és sandán lavírozó szemet hunyásra.
c) Az Izraelt illető theológiai kétlelkűségéből, a theológiai politizálásról alkotott zavaros látásából és nem végső soron reflektálatlan pártpolitizálási hajlamaiból következően került a Hegedűs-ügy kapcsán Szabó püspök abba a cinizmusban tocsogó tragikus helyzetbe, hogy még annak a templomnak a megszentségtelenítésekor sem volt képes a hit világos szavaival állást foglalni a neopogány és lélekfertőző horthyzmusról és alávaló élesztgetéséről, amelynek falai között egykor tiszta lelkű keresztények a Horthy-rendszer által halálra szánt embereket mentettek.
Kire tartoznak a döntések?
A saját törzsközönségük jobbos-szélsőjobbos tényezőinek érzelmeitől erősen rettegő MRE-vezetés (meghunyászkodó és langymeleg magatartásukat elsősorban theológiai értelemben mértékhiányos szerepidentitásuk és az okozza, hogy sok tekintetben maguk is osztják a borzalmas bázis nézeteit) a Hegedűs-ügyben eleddig egyszer volt csak képes karakánnak tűnő döntést hozni. Nem véletlenül. Ez év tavaszán, amikor az MRE, felismerve, hogy kenyéradó és minden politikai lépését gyerekesen meghatározó gazdája, a magyar kormányzat váratlanul izmos antifasiszta üzemmódra váltott, és nagy öntudattal föllépett az Élet Menete rendezvényt megzavarni próbáló motoros csibészekkel szemben, egy számára semmibe nem kerülő döntéssel – és nem zárható ki az sem, hogy némi pártállami sugallatra – fölkérte „az illetékes hatóságokat”, hogy „hasonló határozottsággal és egyértelműséggel” járjanak el „a Budapest-Szabadság téri református templom elé a Zsidó Világkongresszus idejére meghirdetett” Hegedűs-féle anticionista „tüntetés megítélésében is”.
Miután a helyzet a jelen esetben azonban éppen fordított, hiszen a Horthy-restaurációs akciókhoz maga a Rendszergazda biztosítja a megfelelő legitimitást (lásd a Die Presse című újságnak adott interjúját, amelyben kifejtette – és ez a háttér adhatta többek között Bölcskeinek is a bátorságot Horthy-táblás akciójához –, hogy a Horthy-emlékműveket illető „döntések kizárólag a helyi közösségekre tartoznak”), Szabó püspök és értekezletének tagjai számára kívánatosnak, sőt, elvártnak tűnt az aktuális Hegedűs-affér minél simább elintézése. A 6-ai esperes-gondnoki értekezleten mindazonáltal aligha gondolta bárki is, hogy az ügynek talán még az elején sincsenek túl. Bár ki tudja! Szabó püspök ugyanis azon a napon adta ki 4-i nyilatkozatának angol változatát, amikor becsapott a mennykő. Azaz a képben váratlanul megjelent a magyarországi Horthy-reneszánsz ügyében magát eleddig közvetlenül nem exponáló Egyesült Államok: budapesti követsége november 7-én igen éles hangnemben elítélte az „etnikai gyűlölettel és antiszemitizmussal azonosított magyar politikai párthoz” kötődő „szégyenletes” Szabadság téri eseményt, amelynek keretében felavatták „a náci-szövetséges Horthy Miklós mellszobrát” (kár persze, hogy az Egyesült Államok nem inkább a Die Pressében megjelent interjút követően vette radikális antifasiszta érvekkel kemény bírálat alá a mára már aligha megállítható szellemi szennyhullámot ránk szabadító miniszterelnököt), és közölte azt is, hogy kormányuk „szükségesnek tartja, hogy a legmagasabb rangú magyar vezetők is határozottan és egyértelműen” tegyék meg ugyanezt. A kommüniké emellett külön is hangsúlyozta: „azok, akik ezt az eseményt szervezték és azon részt vettek […], nemcsak saját intoleranciájuknak vitték hírét, hanem Magyarországról is drámaian negatív képet festettek.”
Lázár János, a miniszterelnökséget vezető államtitkár mindazonáltal hétfőn (4-én) még úgy nyilatkozott a Horthy-szobor felavatásáról, hogy az egy párt által támogatott kezdeményezés volt, így a kormány hivatalosan nem foglal állást róla (különösen, hogy azt a kormánypártok már megtették). Különben is, mondta, a Horthy-korszakot történészeknek és nem politikusoknak kell megítélniük. Az államtitkár (és a miniszterelnök ezzel teljesen azonos korábbi) álláspontját osztják/osztották a reformátusok is. A már idézett 6-ai értekezlet nyilatkozata szerint „a Horthy Miklóst illető álláspontok még máig nagyrészt politikailag motiváltak. A reformátusok többsége úgy gondolja, hogy – mint sok más kérdésben is – a sokféleség egy demokratikus társadalomhoz méltó álláspont, s minden kizárólagosság helytelen”.
Szabó és Bölcskei püspökök valószínűleg jól alszanak ugyan, hiszen úgy vélik, legfőbb védnökük, a szabadságharcos Kegyelmes úr csak elbánik majd a Nagy Parázna Amerikával is. Titkon mindenesetre meg-megfordul a fejükben, hogy mi lesz akkor, ha a NER-vezér, úgy is mint Mentoruk és Bálványuk – aki aztán végképpen nem különbözik tőlük, és bármikor kész egy kis gyakorlati haszonért feláldozni bármilyen elvet – bedobja a törülközőt, és „helytállásra” kéri őket az amerikai fronton. Őket, akik mégiscsak a legilletékesebbek egyházi ügyekben. A feladatot akkor ugyanis aligha a szoborceremónia politikai kontextusának az elítélése fogja jelenteni, hanem annak a kijelentése, hogy a másik Bálvány, az egyházi közösségeik által és a saját lelkükben is nagyra tartott, és többrendbeli áldozattal megtisztelt Legfelsőbb Hadúr, az „agresszív” tengerentúli hatalom által „profán” módon csak „náci-szövetséges”-nek titulált gyilkos lelkű Horthy, valamint a nevével fémjelzett kifejezetten gyalázatos és rosszemlékű rendszere, és az is, amit mai rajongói mindebből leginkább tiszteletre méltónak gondolnak, minden tekintetben egyértelműen méltatlan a keresztény egyházak körében a megbecsülésre. És ki tudja?! Ennek a pillanatnak az elérkezésekor a püspök urak talán azt is fontosnak fogják még találni, hogy újra megjelenjen a „Református lelkészek tiltakozása” című felhívás a peticiok.hu oldalon.
[1] A „nincs ügy” – Ekklesioanatómiai észrevételek a Hegedűs-ügyről
[2] Ugyanúgy, mint a holokauszttagadó David Irving 2007-es botrányos Szabadság téri vendéglátása esetében, amikor állítólag az ausztriai reformátusok figyelmeztetése alapján értesültek csak a falusi kocsmákban is tárgyalt eseményről.
[3] Előfordul közöttük azonban ilyen is: „A Magyarországi Református Egyház felsővezetése pontosan olyan cionista férgekből áll, mint a katolikusoké, vagy az evangélikusoké! Igazi csoda hogy ebben a bűzlő posványban még mindig találni olyan nagyszerű, bátor,és igazságszerető embereket mint Ifj. Hegedűs Loránt.”
Majsai Tamás református lelkész, a Wesley János Lelkészképző Főiskola tanára,
a Teológus és Lelkész Szak dékánja
Írásai a Galamusban
Forrás: http://www.galamuscsoport.hu/tartalom/cikk/339691_balvanyok_es_egyhazak
Jhnnsclvn's blog 