Az alábbi szöveg egy “Viszontválasz”, ami egy megelőző vitára utal. Az írás mindenki előtt világossá teszi, miért kellett Horváth Ivánt eltávolítani a kulcsárszabósított ELTÉ-ről. A “Viszontválasz”-ból a megelőző csörték is rekonstruálhatók, mint ahogy a vitázók stílusa, habitusa, személyisége is: egy fölényes intellektusú, elegáns, érvekkel operáló tudós és egy kicsinyes, bosszúálló, érvekkel szemben erőszakot, oda nem illő, övön aluli célzásokat alkalmazó prolibunkó összecsapása ez, amelyben utóbbi – intellektuálisan harmatgyenge lévén – fenyegető hangnemet ölt. Az általa képviselt szakmához képest megmagyarázhatatlan hatalommal rendelkező KUSZA fenyegetését az idők során többször valóra is váltotta. Természetesen nem szemtől szembe, hanem sunyi módon, saját bábja, Orlovszky Géza, és vazallusa, Dezső dékán mögé bújva, őket lökve az előtérbe. A hóhér arcát most sem vállalja. – A szerk.
Horváth Iván: Viszontválasz
Amiben egyetértek
Igaza van Kulcsár Szabó Ernőnek: vonzódom a rejtvényfejtés herméneutikájához, kiváltképp a filológiai tevékenységben.
Igaza van: a tudományban előnyben részesítem azokat az állításokat, amelyeket be lehet bizonyítani vagy meg lehet cáfolni – azokhoz képest, amelyek úgy vannak megfogalmazva, hogy se bebizonyítani, se megcáfolni ne lehessen őket.[1]
Igaz: önáltatás, ha úgy képzeljük, hogy tárgyalásunk elmélettelen lehet. Önhivatkozással jeleztem, hogy mellesleg épp irodalomelméletet írok. „Ám mindenkinek – írtam –, aki elmélettel foglalkozik, netán új állításokat akar tenni, a vitához viszonylag nagy szabadsági fokú környezetre van szüksége. Előadásom ezt az előzetes célt szolgálta.” A vitakörnyezet szabadságfokának emelése: ez a cél elsősorban gyakorlati. Ami elméleti benne, az sem irodalomelméleti, hanem etikai. Úgy képzelem, hogy valaminő erkölcsi megegyezésnek mindig meg kell előznie az irodalomelméleti vitát – ezért korlátozódtam egyelőre csupán a beszédmód bírálatára. Maga a vita még nem kezdődött el.
Vitapartnerem tiltakozása folytán elismerem, hogy tévedtem, amikor előadásmódjáról tett megfigyeléseimet föltevésszerűen összekapcsoltam a protestantizmusnak a felvilágosodással szemben álló, pietista hagyományával. Ez a magyarázat egyrészt beleillett az én (Kisbali László nyomán kialakított) Gadamer-értelmezésembe, másrészt nem tartalmazott erkölcsi kifogást, szemben néhány lehetséges más magyarázattal. Sajnálom, hogy le kell mondanom róla.
Amiben nem értek egyet
Alig van köztünk egyetnemértés. Egy dologról írtam én, más dologra válaszol ő. Olyan álláspontokat tulajdonít nekem (az irodalomelméleti együgyűségtől a harcos és ráadásul titkolt vallásellenességig), amelyek nem feltétlenül az enyéim, és nem kell őket megvédenem.
Azt mondja például, hogy ellenfele vagyok a herméneutikának. Hiába fogadkoztam ebben az előadásomban is, másutt[2] is, hogy nem vagyok az, hanem eklektikus vagyok, aki a strukturalizmusból is (sokat), a herméneutikából is (kevesebbet) összeválogatott magának. Azt mondja, vallásellenes vagyok – miért? Mivel nem titkoltam lelkesedésemet a felvilágosodás eszméit beteljesítő, nagyszerű protestantizmus, Anderson és Lessing iránt? Azt mondja, hogy szemfényvesztésnek tartom Gadamer és Derrida bölcseletének sarkalatos tételeit, holott csak túlzó, pontatlan megfogalmazásaikat bíráltam, rendszerükkel ezúttal nem törődtem. Előre láttam ezt a félreértést, előre sajnálkoztam rajta,[3] mindhiába. Vitapartnerem a herméneutikát védi, amelyet nem támadtam, ahelyett, hogy a kifogásolt stílusvirágokat védené, amelyeket támadtam.
Kulcsár Szabó Ernő e vitamódszere (hogy elengedi a füle mellett, amit mondok, és ehelyett arra válaszol, amit az álláspontomnak vél) mégsem logikátlan. Alapjául az a többször kifejtett meggyőződése szolgál, hogy előadásom őszintétlen volt, amely nem felfedni, hanem éppenséggel elleplezni kívánta valódi szándékaimat. Azzal vádol, hogy nem azt gondoltam, amit mondtam. Bizonyára ezért hagyja megválaszolatlanul[4] észrevételeim javát. Bizonyára ezért függeszti szemét szövegem helyett arra, aki igazából vagyok.
Nem zavar írásának személyes éle. Én még személyesebb, a vakmerőségig személyes voltam, amikor igéit, főneveit, névmásait, sőt írásjeleit vizsgáltam. Nyelvhasználatunknál nincs személyesebb tulajdonunk. Ami zavar, az az, hogy ő a személyemre és szándékaimra vonatkozó állításait alig alapozza meg szövegem elemzésével. Pedig irodalmárok volnánk. Jobb szerettem volna azt játszani, hogy nincs nyelven kívüli valóságunk.
Amit nem értek
Kulcsár Szabó Ernő jóindulatúan úgy dönt, hogy nem meséli el, milyen rossz véleményük van bizonyos embereknek szerény személyemről, „illetve az azt hordozó hagyományról” [!!]. Nem könnyű pedig lemondania e beszámolóról, mert „az utóbbi negyven évünk miatt a vonatkozó hagyomány” éppenséggel szóba kerülhetne. A laicitásra való hivatkozásomnak „sem oly makulátlan a közelmúltbeli emlékezete”, teszi hozzá. A 33. jegyzetben aztán majdnem megbánja ezt a fogadalmát (hogy tudniillik megkegyelmez nekem), és majdnem elmondja, hogy előadásom „észjárása emlékeztet” arra a bizonyos hagyományra. Közben a főszövegben említődik e hagyományból sok minden: „rosszemlékű világnézeti klasszifikáció”, amelyet „élesztgetek”, és még vagy féltucatnyi tapintatos célzás a kommunizmus vallás- és gondolatszabadság-ellenes erőszakosságaira.
Miről van szó? A kommunizmus időszaka kedvezett volna az andersoni—lessingi protestantizmusnak, amelyért lelkesedem, szemben a gadameri pietista protestantizmuséval, amelyért nem?
És nekem mi közöm az egészhez? A rosszemlékű „negyven” (pontosabban ebből a felnőttkoromra eső húszegynéhány) évvel kapcsolatban nincsenek rossz emlékeim. Erősebben fogalmazok: azt állítom, hogy politikai szempontból e húszegynéhány esztendőből másoknak sem lehetnek rossz emlékei rólam.
Amit nem akarok megérteni
Kulcsár Szabó Ernő már megszokott, homályos célozgatásaiból tehát nem tudtam meg, hogy kerülök bele én magam a történetbe. Valami személyes közöm lenne a kommunizmus hagyományához – de mi?
Vitapartnerem leszögezi, hogy „a hagyomány hermeneutikai értelemben nem tetszőlegesen választható”, de, ha árnyékomat átugrani (e hagyománytól megszabadulni) lehetetlen is, legalább akarnom kellene látni a hagyományt, hogy számolni tudjak vele. Ugyanide vág baljós Gadamer-mottója: „Senki sem tudja egyszerűen kireflektálni magát abból a gondolkodásmódból, amelybe beleformálták.”
Nem akarom megérteni, hogy Kulcsár Szabó Ernő mire célozgat. Belső ellenállás van bennem aziránt, hogy megértsem. Lehet, hogy arra vonatkozik, de az is lehet, hogy nem. Mindenkinek lehet Achilles-sarka – az enyém történetesen ez. Azt a megoldást választom, hogy válaszolok is e célzásokra, meg nem is.
Az ItK olvasóit megkímélem. A világhálón elhelyezem egy idevágó cikkemet 1991-ből.[5] Ha Kulcsár Szabó Ernő célzásaival nem az irodalmi (vagy tudományos), hanem az életrajzi énemre utalt, javaslom, olvassa el. Ha nem erről van szó, akkor a pontatlan fogalmazásmód újabb példájával lettünk gazdagabbak.
[1]Az „értelmetlen, mert bizonyíthatatlan” kifejezést a következőképpen magyarázom.
Előadásomban az ifjú Wittgenstein gondolatmenetére hivatkoztam, aki többek között a külvilág létezésére vonatkozó régi bölcseleti kérdésről is kimutatta: nyelvileg olyan pontatlanul van feltéve, hogy az álláspontokat nem lehet igazolni vagy megcáfolni, s ezért értelmetlen beszélni róluk. Amikor Karl Popper a verifikációs követelményt a sikertelen falszifikáció követelményével helyettesítette, nem enyhített, hanem szigorított. Igaz: ő bizonyítás helyett csak alátámasztást említene („corroborating evidence”), értelmetlenség helyett pedig tudományelőtti mítoszt. De mivel a külvilág létezésére vonatkozó elmélet hamisságát akkor sem lehetne bebizonyítani, ha hamis lenne – ezért Popper számára ez is azok közé tartozik, amelyek nem fogadhatók el tudományos elméletek gyanánt. Nem történt „cáfolatukra komoly, de sikertelen kísérlet” (Karl POPPER, Conjectures and Refutations, London, 1963, 33-39).
Gödelnek semmi köze az egészhez. Híres nemteljességi tétele (minden zárt, axiomatikus rendszerben akadnak olyan tételek, amelyekről nem lehet eldönteni, hogy igazak vagy hamisak) legföljebb hangulatilag adhat felmentést ama követelmény alól, hogy állításaink igazságtartalmát valamiképp ellenőrizzük. S ha Gödel ritkábban emlegetett korábbi, ún. teljességi tételére gondolunk (az ilyen rendszerekben a bizonyítások algoritmizálhatók), még a hangulatunk is megjavulhat. A Gödel-tételre tett hasonló hivatkozások gyűjteménye: Alan SOKAL – Jean BRICMONT, Intellektuális imposztorok. Posztmodern értelmiségiek visszaélése a tudománnyal, ford. KUTROVÁTZ Gábor, Bp., 2000, 364—365.
[2]A herméneutikát rég beillesztettem elvi eklekticizmusomba, ha úgy tetszik öniróniámba. A vallásos herméneutikát, amely a műveket egy más, közvetlenül nem tanulmányozható világból érkezett üzenetek gyanánt értelmezi, ironikusan, de nagyra értékeltem: A vers, 1991, 11—14, 29—30; magam is űztem efféle mesterséget KOCZISZKY Évával közös, Heidegger-ihlette szövegünkben: „Költészet az emberiség anyanyelve” = Ismétlődés a művészetben, szerk. HORVÁTH Iván – VERES András, Bp., 1980, 59—63. A nagyon is világi textológiában egy „második herméneutika” mellett érvel: Magyarok Bábelben, Szeged, 2000, 143—146; tanítványaimmal együtt készített művünket (http://magyar-irodalom.elte.hu/repertorium/ és Iván HORVÁTH (direction) – Gabriella H. HUBERT (assisté par), Zsuzsa FONT – János HERNER – Etelka SZŐNYI – István VADAI, Répertoire de la poésie hongroise ancienne, I—II, Paris, 1992) pedig „egy irodalmi herméneutika segédeszközé”-nek minősítem: Egy egyetemes textológia vázlata = Látókörök metszése. Írások Szegedy-Maszák Mihály születésnapjára, szerk. ZEMPLÉNYI Ferenc, KULCSÁR SZABÓ Ernő et al., Bp., 2003, 180, vö. még 175.
[3]Így írtam: „Nyilván nem tudom elkerülni a félreértést. Most majd meg akarják magyarázni nekem, hogy Gadamer rendszerében mi a lét és a nyelv viszonya bölcseletileg és teológiailag, pedig erre vonatkozó állításokat nem tettem. Idegenkedésem Gadamer beszédmódjának szól.” Derrida pedig? Épp, amikor szóvátettem a Grammatológia e megfogalmazását, a Szegedy-Maszák-emlékkönyv számára olyan tanulmányt írtam, amely alátámaszthatná a Grammatológia alapgondolatát. Miért nem bírálhatom egy mű egyik mondatának stílusát, ha egyetértek az alapeszméjével? Csak megsemmisítő célú bírálat lehetséges?
[4]S ha válaszol, nem arra, amit kérdeztem. Megkérdem, mi a különbség „szemlélődő” és „kontemplatív” között, s megtudom, mi a különbség „obszervatív” és „kontemplatív” között.
[5]http://magyar-irodalom.elte.hu/arianna/filologia/horvath2.html
http://magyar-irodalom.elte.hu/arianna/filologia/viszont.html
Személyeskedés, aljas és durva célozgatások a családi múltra az egyik oldalon, szakmai érvek és fölényes intellektus a másikon. Hatalom és szellem párharcában szükségszerűen utóbbi húzza a rövidebbet. De bizonyosak vagyunk benne, hogy csak átmenetileg: a történelem idővel majd helyére teszi az igazi tudóst és a hatalmat bitorló szélhámost. Diktátoroknak még sosem emelt szobrot az utókor. Inkább lerombolta az általuk erővel, manipulációval, zsarolással és egyéb nemtelen eszközökkel fabrikált hamis piedesztált. – JC
Hozzászólások kikapcsolva | 
Szerző:: ravaszbarat
Jhnnsclvn's blog 