Mata Hari küldte ezt a levelet, melyből képet alkothatunk, mik Petrőczi Éva szerint a tudományos munkásság ismérvei. A levél azt az időszakot tükrözi, amikor Petrőczi úgy ítélte meg, ő lenne a legalkalmasabb személy az Angol Intézet vezetésére. Az intézet munkatársai azonban másképp gondolták. Ezért Petrőczi a Kulin dékánnak írt levél másolataival elárasztotta az egész szakmát, de nemcsak azt. Kapott belőle minden egyetem, az Akadémia, a püspöki hivatalok, vidéki lelkészek, hallgatók – határokon innen és túl.
A levél nem ma íródott, mégis aktuális: Petrőczi Éva önkritikája ugyanis az eltelt 6 és fél év óta fikarcnyit sem fejlődött. – A szerk.
Szerző: Petrőczi Éva
Dr. Kulin Ferenc dékán úrnak
Tisztelt Dékán Úr!
Kérésének megfelelően kinyomtattam a mindkét angol tanszék dolgozóival január elejétől folytatott levelezésemből mindazokat a dokumentum értékű írásokat, amelyek megfellebbezhetetlen bizonyítékát adják a Kollégákkal való (mesterségesen megszakított) jó kapcsolatomnak, annak, hogy gondjaikat, kéréseiket minden esetben igyekeztem azonnal orvosolni, illetve elintézni, s annak is, hogy az órák tervezése során teljes természetességel, hosszabb távra számoltak velem mint „főnökkel”, de sokkal inkább, mint az irodalomoktatásért a napi feladatokban felelősséget vállaló kollégával. Alkalmasak e szövegek továbbá arra is, hogy nyilvánvaló legyen: a személyemet, munkámat nyilvánosan megvádoló Prof. habil. Fabiny Tibor szakfelelős is elismerte segítőkészségemet, sok munkámat, betegsége alatti külön vállalásaimat stb. Az ember fő-fő ellenségét ritkán szólítja „Évikének, Drágaságom”-nak, mint ahogyan ő tette. Jelzik továbbá ezek az e-mailek azt is, hogy az egyetemünkön túli ügyekben is igyekeztem kollégáim hasznára és örömére lenni. Pl. Pődör Dóra költő-férjének átküldtem a Csokonai versíró-pályázatot, őt magát, mint ír témákkal foglalkozót, javaslatomra választották be az első magyar elektronikus keltisztikai szaklap szerkesztőbizottságába, mindkét ír rendezvényén résztvettem, Nagy Juditot és Bánhegyi Mátyást, Kanada-szakértőinket egy jónevű kanadai-lengyel kolléga figyelmébe ajánlottam, Tóth Sárának, mint egyházi embernek felajánlottam, hogy legyen R. S. Thomas-fordításkötetem bemutatóján a beszélgetőpartner etc.
Nem terhelem Önt további részletekkel, e nem megrendelt, nem kikényszerített szövegek önmagukért beszélnek. A kollegiális leveleken kívül mellékelem Abádi Nagy Zoltánnak, a MAB legfőbb anglisztikai szakértőjének levelét, amelyben január végi HUSSE konferenciaszereplésemet minősíti, továbbá Theo D’Haen leuveni professzor leveleit 2003-ból és 2005-ből, ottani óráim visszhangjáról, végül R. De Vries Calvin College-béli professzor leveleit a Lauren Nicole Dillon-nak bőven kötelező óráim fölött adott egyéni puritanizmus-órákról. Ebben az „egyéb” kategóriában van még két levél, az egyik a Fabiny kollégával való mindenkori egyeztetéseket, a másik neki tett mindenkor baráti gesztusaimat bizonyítja.
Ami a Kari Tanácson és a második McDonalds-gyűlésen elhangzottakat illeti, azokra csak vázlatosan reflektálok. A vádak sorában az első, gyönge summa cum laude PhD-dolgozatom: ennek egyik fejezete országon belül és kívül kötelező olvasmány lett, történetesen egy magyar-angol fordítástörténeti összehasonlító részlet, ez látható az interneten, abban a 27 oldalnyi címszót kitevő anyagban is, amelyet a legnépszerűbb keresőprogram, a Google állít össze a nevemet beírók számára. Akkori munkámról a Szegedi Egyetemtől most nem kértem igazolást, bár bizottságomban két anglista, köztük Szőnyi György Endre akadémiai doktor is tag volt. Nem azért, mintha ítéletüktől félnék, hanem mert ezt a fájdalmas és szégyenteljes eseményt nem kívánom az egyház falain kívülre vinni. Legalábbis akkor és addig nem, ameddig az Egyetem Vezetése – akik tudják, hogy 13 esztendeje erőm, munkám és szeretetem java a Károli Gáspár Református Egyetemé – útját állja a további meg nem érdemelt támadásoknak.
Kértem ellenben igazolást Dienes Dénes sárospataki teológiaprofesszortól, aki habilitációs bizottságom egyik tagja, munkáim ismerője, védésem egyik részese, s negyedik, ősszel megjelenő tanulmánykötetem szerkesztője. Ugyancsak írt rólam egy rövid szakmai jelentést dr. Szörényi László és dr. Jankovics József, az MTA Irodalomtudományi intézetének két vezetője, aki 19 éves korom óta szakmai életem részesei, továbbá Vidra Béláné, Tanulmányi Osztályunk vezetője és dr. Kulcsár-Szabó Ágnes, intézményünk MA-koordinátora.
A vádpontok sorában – a Kari Tanácson és a hátam mögött is – előkelő helyen szerepelt, „populista”, mert csak négyeseket-ötösöket osztogató, elnéző stb. tanári viselkedésem is. Egyrészt, sajnos, nem nagy örömmel, de adok én hármasokat, ketteseket is olykor, az viszont igaz, hogy ritkán buktatok. Nem azért, mintha elvtelenül hajhásznám a hallgatók kegyeit, hanem egyszerűen azért, mert minden lehetséges módon igyekszem legalább valami alap-tudáshoz juttatni a legggyengébbeket, leghanyagabbakat is. Oktatói munkám eredményességét nyilvánvalóan javítja, hogy a hallgatók tudják, minden élethelyzetben velük, mellettük vagyok. (Lásd Baráth Viktória kárpátaljai hallgató köszönőlevelét, amelyhez hasonlókat igen sokat őrzök hagyományos formában is, elektronikusan is.) Ezzel szemben számos Kolléga pedagógiai hitvallása bizony egészen különbözik ettől. Én a puritán William Ames (Amesius, a Szeretett) példáján megerősödve nem tudok és nem is fogok tanári krédómon változatni. A pillanatnyilag fizetésnélküli szabadságon lévő Nyusztay Iván kolléga mellékelt (Élet és Irodalomban megjelent) cikke beszédes és csüggesztő bizonyítéka ennek az új, keresztyén egyetemi környezetben tarthatatlan, a diákokat lenéző, eleve tudatlannak és taníthatatlannak ítélő, a tanórákat gyötrelmes kényszerként megélő mai „iskolának”.
Ami az anglisztika művelői köréből való „kilógásomat”, kompeteciahiányomat és távolmaradásomat illeti: igaz ugyan, hogy számos régi magyaros publikációm van, de részt veszek teológiai, néprajzi, történész, művészettörténeti konferenciákon úgy, hogy mindeme nem-angolos közegekben is bemutatok, feldolgozok angol és korai amerikai témákat is, a manapság annyiszor emlegetett interdiszciplinaritást hangsúlyozva. E szellemi kirándulásaimtól függtelenül számos hazai és nemzetközi anglisztikai testület (pl. Tudor Symposium) tagja vagyok.Az utóbbi években többek között Angliában, Görögországban, Romániában voltak angol nyelvű konferenciaelőadásaim, a rendszeres hazaiak mellett, két ízben tanítottam a leuveni Katolikus Egyetemen (lásd prof. Theo D’Haen leveleit) , egyszer az antwerpeni főiskolán, egyszer a turkui és az olomouci egyetemen, jelnleg ausztriai és nagyváradi meghívásaim vannak folyamatban. Angol nyelvű tanulánykötetemet minden jelentős külföldi könyvtár beszerezte, jelenleg a University of North Carolina lapjában, a szlovákai anglisták lapjában, s egy lengyel kanadisztikai szaklapban várják cikkeim a közeli megjelenést, negyedik tanulmánykötetem (Medgyesi Pálról) kétnyelvű lesz. Ami az angolos PhD-bizottságokban való részvétel hiányát illeti: mivel Dávidházi Péter kolléga határozott javaslatára sem kapok soha meghívást az ELTE védéseire, legnagyobb sajnálatomra csak ezen eljárások hallgatója lehetek, bár épp a közelmúltban írtam Károlyi Krisztinának (lásd a neki szóló levelet), felajánlva szolgálataimat az ő fordítástudományi doktoriskolájuknak. Az is valótlan, hogy az Edwards-konferenciában nem vettem részt, mellékeltem Kállay G. Katalin kollegina idevágó köszönőlevelét. Az általa rendezett mindkét házi konferencián is résztvettem, az utóbbin tudományos előadással, s angol nyelvű költői esttel. Jelzem még, hogy angol irodalmat a Károlin kívül tanítottam Veszprémben, Szegeden (itt British Council Guest Professor-ként) és Révkomáromban is.
Megjegyzem végül, hogy bár férjem, Dr. Szabó András csak az elhangzott vádak „mellékes címzettje” volt, érdemes az angolos levelekben odafigyelni a neki szóló köszönetekre, baráti gesztusokra. Tudom, e néhány sor csekély és erőtlen védekezés a támadások erejéhez képest, ám nem kívánom Dékán Úr idejét rabolni, s pillanatnyilag magamban sem érzek elég lelkierőt ahhoz, hogy ismételten és részleteiben felidézzem e már meg is bocsátott („Nem tudják, mit cselekszenek”), de nem egykönnyen felejthető eseményeket.
Tisztelettel, szeretettel és nagyon szomorúan:
Petrőczi Éva
Budapest, 2007. július 7.
Plagi bá és a magyar felsőoktatás
Jhnnsclvn's blog 