Stephen King, George Soros and the Fat Cat (Szent István, Soros György és a Pocakos Szarka)

Szerző: PuPu

Hajdani szép május elsejék emlékét idézi, ahogy a Fidesz KB Agit-Prop osztálya kiadta az augusztus 20-i jelszavakat. Annak idején ez ugyan május elseje előtt volt szokásban, de az komcsi ünnep volt, most a keresztyén a trendi. Ez a szerencsétlen augusztus 20, mely már annyi mindennek volt ünnepe, miközben igazából soha semminek, kibírja ezt is – államalapító királyunk nevenapja ismét az aktuálpolitika foglya lett. Még tűrhetően is járt, kinevezhették volna Alaptörvényünk ünnepének, de hálistennek megúszta, hogy az Alaptörvény Asztalán gyakják a fiúk a demokráciát. Félreértés ne essék, az asztal felettébb alkalmas az aktusra, Tőkés püspök is prütykölésre használta az íróasztalát, amikor éppen nem a családjával teremtett rajta kapcsolatot – levélben. Most tehát keresztyéni alapon nem a Szent nevenapját, hanem veszélyben összeforró magyarságunkat ünnepeljük, az aktuális jelszó pedig, hogy választanunk kell Szent István és Soros György között!

Államalapító királyunk nem egy mai brand, ezer éve építgeti majd minden kurzus, talán csak Nagy Szulejmán tekintett el ettől. A magyarság építésének kipróbált harcosáról van szó, aki bármit tett is (például tökig vérben gázolva, idegen csapatok élén verte szét rokona csapatait, majd felkérte a kedves rokont, hogy a győzelem tiszteletére segítsen az új rendnek feldekorálni az országot) – jól tette. Ez praktikusan azt jelentette, hogy Koppányt négyfelé vágatta és a jelentősebb városok kaptak belőle a városkapu fölé egy-egy darabot a keresztényi irgalom nevében. De ne legyünk történelmietlenek, akkoriban ez volt az eljárásrend trónviszályok idején, amelyik győztes nem volt kegyetlen, azt nem vették komolyan, és úgy járt, mint Gyurcsány, aki egy virtigli puccskísérlet után nem merte becsukatni a kis pöcsöt, hanem demokratáskodott egy sort, meg is kapta aztán, amit megérdemelt. István viszont durván jó király volt, ő aztán nem lacafacázott, szentté is avatták, ahogy illik – ez a nép az erőt tiszteli, ennek híján az erőszakosságot. Viszont most ellenfele támadt a kormányzati kommunikáció szerint, az ellenfelet Soros (azelőtt Schwarz, natürlich…) Györgynek hívják, és bár ő sem mai darab, de azért ezer éves múltja még nincs. Szerintem nem is tudta ezidáig, hogy ilyen nevezetes történelmi személyiséggel keveredett ellenséges viszonyba. Valószínűleg azt hitte, hogy ellenfele a Pocakos Szarka, Puskás reinkarnációja, a Világpolitikai Tényező, de tévedett. Az embert ellenségei is minősítik, akár büszke is lehet erre a helyzetre, habár nagy bajban van, mert mi lehet egy Szent Istvánra tromf – estleg bemond egy Mózest?

De hát ez az ő baja, én inkább azon gondolkodom, hogy a lúdvári tanyán élő Juliska néni mit fog kezdeni ezzel a dilemmával? Merthogy ezidáig tudott választani, hiszen a tét legfeljebb a tizenharmadik vagy a tizennegyedik havi nyugdíj volt, és ez egyszerű dolog, aki nagyobbat mond és aláhúzza háromszor nemzetiszínű ceruzával, az nyert. Nade most, ez azért egy nehezebb helyzet, hiszen Szent Királyunk már csak az egyik kezével mutathatja az utat, azt is a papok cipelik egyelőre, mígcsak ki nem derül, hogy tulajdonképpen a Pancsó Arénában van a helye, Puskás Öcsi bronzba öntött lába, a Szent Bal mellett. Ellenben Soros még dacol a természet törvényeivel, sőt, tulajdonképpen ő az Ősgonosz, az Antikrisztus, mindennek oka, megelőzve hazánkban Putyint is, akinek státusza nálunk a boszorkány vállán ülő delfinével azonos – határeset. (Ha kitalálod herceg, hogy mi ül a vállamon, tied leszek, mondá a vasorrú bába, miközben a fekete macska méltóságteljesen nézelődött a vállán. Delfin, mondá a megrettent herceg. Határeset, ingatta fejét a boszi, aztán intett: jöhetsz…) Hogy Gyurcsány? Ugyan már, Soros őt egy pillanat alatt lenyomta, mint Süsü a cölöpöt, vele mostanában már csak Botka foglalkozik – sic transit gloria mundi, ugye… De ez a Soros, ez Amerikából küldi ránk a migrácsot, megerőszakolni Juliska nénit, de még a libáját is, elinni a drága magyar vizet, a férfiak meg mise helyett nem kocsmába járnak majd, hanem a mecsetben hasalnak és egymás seggét nézegetik, és akkor még a rituális mosakodásról nem is beszéltünk! Rengeteg pénze van, kitelik belőle akár egy tizenötödik havi nyugdíj is, el kellene ezen kicsit alaposabban gondolkodni… Az itt a kérdés, hogy Juliska néni hajlandó-e ujjat húzni a nagyhatalmú Sor(o)ssal a Világtényező kedvéért…

Idáig is nyilvánvaló volt, hogy Orbán sültbolond, de amit mostanában művel, az már a grazi agykurkászok számlájára írható. Hárommilliárdért építtet lelkigyakorlatos házat a XII. kerületben, oda fog majd bevonulni elmélkedni, ha végképp beketyózik. Államköltségen,  természetesen, legcélszerűbb lenne olyan intézményt építeni, melyben a cellákra csak a megbízható zárat kell felszerelni, aztán az első adandó alkalommal rákattintani a műanyaglakatot – hadd rohadjon el… A lakat, természetesen…

Az ország még úgy-ahogy egyben van, huszadikán meghallgatjuk az ünnepi szónokokat, akik – ellentétben nagyeszű ellenzékükkel – mindenütt ugyanazt a szöveget mondják. Hadd kívánjunk hát mi is a kedves olvasónak bort, búzát, békességet, otthonülő feleséget és bő gyermekáldást!

Amúgy meg egy józan főt országunk élére: Soros 4 prime-minister!

(Forrás: http://www.pupublogja.hu/2017/08/az-evszazad-merkozese-ketrecben-szent.html)

The left hand does not know what the right hand’s doing (Nem tudja a jobbkéz, mit csinál a bal)

A Ravasz László blogról átvett alábbi poszt több érdekességet tartalmaz. Az egyik például az, hogy a Legfőbb Ügyészség helyt adott egy be se nyújtott fellebbezésnek. A másik, hogy Kisjogász itt botlott először Hima-ügyben Soltész Miklós nevébe. Ő az a korán haló ügyész, akire a Questor-ügyet is kiszignálta főnöke azzal, hogy azt is sikálja el. Csupa “impossible mission”. Csoda-e, hogy a Károli bűzlő Ibolyájának sorozatos csicskáztatását a jámbor görögkatolikus alszerpap, Soltész Miklós nem élte túl? – A Szerkesztőség

Szerző: Kisjogász

Az előző posztban közölt fellebbezésekre részben ellentétes tartalmú válaszok érkeztek közel egy időben, 2012. október közepén a Fővárosi Főügyészségről és a Legfőbb Ügyészségről, mintha nem tudná a jobb kéz, mit csinál a bal. A Legfőbb Ügyészségi válasz érdekessége, hogy oda Hima el se küldte a fellebbezését, csak kilátásba helyezte Tömöri Ibolya pofátlan határozatára. Hogy jutott el Hima fellebbezése a Legfőbb Ügyészségre, az iratokból nem derül ki, csak a Fővárosi Főügyészségnek, illetve a BRFK-nak címzett panaszok vannak iktatva. Valószínű, hogy ez a fellebbezés meg se íródott. Míg a Károli bűzlő Ibolyája által vezetett Fővárosi Főügyészség válasz nélkül hajtotta el a panaszost, a Legfőbb Ügyészség helyt adott Hima be se nyújtott panaszának, azaz kérés nélkül hatályon kívül helyezte Tömöri Ibolyát, és a fellebbezés megválaszolására utasította a Fővárosi Főügyészséget. A Fővárosi Főügyészség önmagához híven ezúttal is a bevált recept szerint utasította el a panaszt: beleírnak a határozatba valamilyen paragrafust, ha alkalmazható, ha nem, és a panaszos mehet Isten hírével, mert “jogorvoslatnak helye nincs”. De a Legfőbb Ügyészség másként gondolta. Még a “sértett” státuszt is visszaadta Himának, akit a károlis jogászok, élükön a Fővárosi Főügyészséget vezető Ibolya Tiborral, sértettből szimpla “feljelentővé” degradáltak. Vagy nem hangolták össze a válaszaikat, vagy a “jó zsaru, rossz zsaru” gémet nyomták, amelyben a “jó zsaru” szerepe a legfőbb ügyészségi ügyész Rádli Bélára jutott, a “rossz zsarué” pedig a Questor-ügybe aránylag fiatalon belehalt szerencsétlen fővárosi főügyészre, Soltész Miklósra.

Az alábbi elutasító határozattal lépett először képbe Hima-ügyben barátom, a görögkatolikus alszerpap, aki azt kapta főnökétől, a károlis oktató Ibolya Tibortól parancsba, hogy a Károli Jogi Karán fogalmazott mocskos irományokat kérdés nélkül, hunyt szemmel aláírja. Soltész Miklós jámbor alkatához nem illett a szerep. Ez a játszma nem is végződhetett másképp, mint a botcsinálta bad guy halálával. A “Néha az ügyészek is korán halnak” fővárosi főügyészségi sorozat, melyet Soltész Miklós emlékének ajánlok, valójában ezzel a poszttal kezdődik, az eddigiek csak előjátékok voltak a most kezdődő drámához.

Soltész Miklós, a korán haló ügyész

Tömör Ibolya hatályon kívül helyezve

Robbing of elderly people by the Calvinist Church (Öregezés a Református Egyházban)

Az “öregező” esperes

és cinkosa, a püspök

Írta: Tiszántúli Etika

Az öregezés  a bűnözői szubkultúra szakszava, rajtuk kívül főleg a velük kapcsolatba kerülő rendőrök ismerik. Lényege az, hogy a bűnelkövetők – magukat kedvesnek, jámbornak mutató személyek, főleg nők – behízelgik magukat egy öreg ember vagy pár bizalmába, és így fosztják ki őket. Ha ügyesek, nem is lehet rájuk bizonyítani a bűncselekményt, mert azt a látszatot keltik, hogy az öreg ember saját akaratából bízta rájuk lakását, vagyonát, egész életének megtakarítását.

Amit az alacsony képzettségű cigányok csak alulról ugatnak, azt  a balmazújvárosi esperes, Szabadi Árpád magas szinten műveli. Így kerítette be a 88 éves Németi bácsit, aki a Kádár korszakban asztalosként tett szert egy kis vagyonra. Ezt a pénzecskét a rendszerváltozás után mezőgazdasági földek vételével-adásával gyarapította.  Lánya, Németi Margit, aki a Debreceni Egyetemen dolgozott, később pedig a gyógyszeriparban helyezkedett el, valamint az ő egyetlen fia örökölné a házaspár halála után a legalább százmillióra tehető vagyonkát.

Szabadi Árpád, a helyi református esperes nem így gondolta. Becserkészte az idős házaspárt, és a Teremtőre való gyakori hivatkozással megpróbálta kicsalni a pénzüket. Rábeszélte őket, hogy öntessenek 13 millióért harangot a második világháborúban megsemmisültek helyett. Ezt meg is tették, másfél millióért megjavíttatták a toronyóra óráját is. Így összesen több, mint 15 milliót költöttek a helyi gyülekezet templomára. Ezért a pénzért már szép kis házat vehettek volna Balmazújvárosban. De Szabadi esperes mohósága nem ismer határokat. Rábeszélte a bácsit arra is, hogy finanszírozzon egy közösségi házat. Eleinte 55 millióról volt szó, jelenleg már 75 millióról, mivel közben a gyülekezet mohóságában még egy lelkészlakást is beletervezett, sőt egy levéltárat is. Aláírattak szegény öregemberrel egy olyan ajándékozási szerződést, amelyben vállalja, hogy “kulcsra készen” adja át a házat. Cserébe azt a kívánságát sem fogják teljesíteni, hogy a gyülekezeti házat róla és a feleségéről nevezzék el. Ehelyett azt ígérték, hogy “fel lesz tüntetve a nevük”. Ami azt jelenti, hogy egy alumíniumtáblán, bolhabetűkkel. Szabadi esperes aljasul visszaélt egy demens öregember jóhiszeműségével. A balmazújvárosi “testvérek” kifosztják a Németi házaspárt, nem marad utánuk pénz, sőt, lehet hogy inkább adósság, ha Szabadi esperes úgy ítéli meg, hogy nem “kulcsra készen” kapták meg a közösségi házat. Közben a “testvérek” nemcsak a közösségi házzal gyarapodnak, hanem az elvégzett munkákból is jócskán kiveszik a részüket: no nem az erőfeszítésből, csak a pénz eltulajdonításából. Business as usual – ahogy a refis rablók csinálni szokták Bölcskei főpásztor egyéni példája alapján.

Németi Margit, a bácsi lánya azonban korántsem leépült öreg, kandidátusként nagyon is vág az esze.  Nem hajlandó belenyugodni, hogy a helyi reformátusok megfosszák őt és fiát jogos örökségüktől. “Úgy érzem,tisztességtelen dolgok folynak, és ezt nem nézhetem tétlenül. Elhatároztam magam, hogy harcolni fogok.” És meg is tette. Szabadi esperessel a beszélgetés nem vezetett eredményre, azóta hazug módon intrikálnak ellene, a református egyház ellenségének kiáltják ki azért, mert nem hagyja, hogy apját, őt magát és fiát is kifosszák a gátlástalan balmazújvárosi reformátusok.

Németi Margit az esperes főnökéhez, Fekete Károly püspökhöz fordult. Nem ért el vele semmit, Szabadi esperes megjelent a püspök előtt, és aljasul azzal vádolta Németi Margitot, hogy intrikál a református egyház ellen, és korlátozni akarja édesapját annak legszentebb akaratában. Fekete Károly püspök elfogadta az esperes okfejtését, és neki adott igazat. Nagyon rosszul tette, hogy a pénzsóvár gazember Szabadi esperes mellé állt. Nem hisszük, hogy gonoszságból tette, de azt sem, hogy ne látna át a balmazújvárosi atyafiak primitív és aljas trükkjein. Azt gondoljuk, hogy az ő békeszerető természete néha tutyimutyiságba csap át, és ez nagy baj.

Németi Margit nem nyugszik bele abba, hogy a szemforgató refisek kiforgassák a vagyonából. Apjával megromlott a viszonya, nem is beszélnek egymással. Persze nem magától. A református egyház szorgalmasan dolgozott a viszony megrontásán, hogy rátegye a kezét a demens bácsi vagyonára. Margit most megindította édesapja gyámság alá helyezésének ügyét. Reméljük, sikerrel jár, és nem lophatja el jogos örökségét a mohó balmazújvárosi refis banda, Szabadi esperessel az élen. Fekete püspököt is megidézhetik az eljárás során, nem vet rá jó fényt, hogy jóváhagyta beosztottjainak pofátlan rablását.

Így ünneplik a balmazújvárosi reformátusok a reformáció félévezredes jubileumát. Hazugsággal, becstelenséggel, rablással: ördögi szintre emelt “öregezéssel”… És Fekete püspök – bár látván látja, miről van szó – gyengeségből, teszetoszaságból a pártjukra áll.

Ilyen mély a romlás, rothadás a magyarországi anyaszentegyház testében. A Sátánt szolgálják, nem a Megváltót.