Lost in Semantic Space (Elveszve a szemantikai térben)

Írta: Hermeneutikai Lángész

2016. április 4-én (öreg szociknak: a felszabadulás napján) az MTA székházban Poszler György emlékkonferenciát rendeztek. Délutánra az érdeklődök száma nagyon lecsökkent, Kulcsár Szabó Ernő előadását (Boldogan és megtörötten? A “fenséges” alakzatai a Hajnali részegség esztétikai tapasztalatában) már csak néhány kókadozó kolléga hallgatta. (Károlis egy se volt közöttük, még a meny is távollétével tüntetett.)

Akik KSZE meghallgatására szánták el magukat, nehéz feladatra vállalkoztak. Mindenekelőtt azért, mert akadémikus úr beszéde újabban alig érthető. Lehet, hogy otthon felejtette a műfogsorát, vagy néhány deci kevert befolyásolta állkapocsizmainak optimális működését. Aztán “a technikával szemben szenvedett vereséget” – ahogy akadémikus úr fogalmazott. Még arra sem volt képes, hogy laptopjáról kivetítse a Kosztolányi verset. Segítettek neki, a vers megjelent a kivetítőn, bár alig volt olvasható. Olvasására akadémikus úr sem volt képes, de ezen a szinten ez már nem is fontos.

Mindenekelőtt a “fenséges” fogalmát próbálta magyarázni, azt, hogy nem a Kant-féle definíciót fogja használni, hanem a schillerit, mégpedig azért, mert Schiller a fenségest ‘egységes’ érzésnek fogta fel. Einziges Gefühl – idézte németül KSZE. Amiből viszont az derül ki, hogy akadémikus úr még közismert német szavak szemantikájával sincsen tisztában. Aztán kitért arra, hogy ez a Kosztolányi vers a huszadik század legnagyobb verse, de “túl hosszú az elemzéshez”. Ez némileg meglepő szempont egy akadémikus részéről, de ne akadjunk fel ezen. Utána a természetfelettivel való találkozásról szólt néhány mondatot – ezeket nem tudjuk értelmezni, mivel akadémikus úr a szavakat rendszeresen nem a szótári jelentésükben használja. Azt viszont nagyon is megértettük, amikor KSZE a Hajnali részegséget annak párverséhez, a Semmiért egészen című költeményhez hasonlította. Amikor ez másodszor is elhangzott, a kókadt közönség felélénkült, sugdolózni kezdett, és ez még akadémikus úrhoz is eljutott. “De hiszen azt Szabó Lőrinc írta!” – szakadt ki belőle a felismerés a súgás hatására. De Szabó Lőrincről akartam tkp. beszélni – ütötte helyre a faux pas-t, ami minden szigorlatozónak utóvizsgadíjba került volna. Kulcsár-Szabóra, az ELTE Irodalomtudományi Doktori Iskolájának volt vezetőjére viszont még az Akadémia épülete se szakadt rá.

Irataiban való némi matatás után bejelentette, hogy az Ének a semmiről az a Kosztolányi-vers, amit párversnek gondol. Utána sorjáztak a tőle már megszokott szótévesztések: farsang helyett furfangos, fénycsóva helyett tűzcsóva stb, majd hapax legomenonok, mint vokatív jelenlét, önhivatkozási gesztus stb. Úgy látszik, KSZE megint a nyelvészet területére kíván kalandozni, mint legutóbb.

Hivatkozásul Benveniste-et választotta, alig 60-70 éves idézetekkel, némi deixis és anafora, a fogalmak teljes félreértésével. Akadémikus úr ismét emlegeti a hangzó “fonémákat”, még mindig nem tanulta meg, hogy azok puszta absztrakciók, nem azonosak a beszédhangokkal. Fél órát meghaladó beszédét KSZE “térszemantikai változásokkal” fejezte be. Erről nekünk is eszünkbe jutott egy irodalmi idézet:

Lewis Carroll Alice Tükörországban című regényében Alice találkozik egy Humpty-Dumpty nevű lénnyel:

“— És csak egy marad a születésnapi ajándékokra, érted? Ez aztán a dicsőség, mi?

— Nem tudom mit ért azon, hogy “dicsőség” — mondta Alice.

Humpty-Dumpty megvetően mosolygott.

– Hát persze, hogy nem érted, amíg én meg nem mondom. Úgy értettem: “Ez aztán az elsöprő erejű érvelés, mi?”

— De hát a “dicsőség” nem jelenti azt, hogy “elsöprő erejű érvelés” — ellenkezett Alice.

— Ha én használok egy szót — mondta Humpty-Dumpty megrovó hangsúllyal –, akkor az azt jelenti, amit én akarok, sem többet, sem kevesebbet!

— Az a kérdés — hitetlenkedett Alice –, vajon engedelmeskednek-e a szavak.

— Az a kérdés — így Humpty-Dumpty –, ki az úr és kész.”

KSZE, a magyar irodalomtudomány Humpty-Dumptyja úrnak gondolja magát szavakon, téren, térszemantikán és minden máson is. Amit előadásának gyér látogatottsága nem támaszt alá. Akik ott voltak (és akik nem, mert előre tudták), egy kásás beszédű, a szavakat önkényesen használó öregember szerencsétlenkedését látták. Hogy ő még mindig úrnak gondolja magát, és nemcsak a szavak, hanem az egész magyar irodalomtudomány urának, nos, ez az ő rögeszméjének része.

Egy szegény öreg ember téveszméje. De mielőtt “elmorzsolnánk egy könnyet a szemünk sarkában”, ahogy állítólag KSZE és doktoranduszai tették a Kosztolányi-vers olvasása során, visszaemlékezünk akadémikus úr mérhetetlen aljasságára, arra, ahogy tudatosan ártott számos embernek, ahogy üvöltözött védéseken, ahogy intrikált és hazudozott, fenyegetett és zsarolt.

És oda konkludálunk, hogy MÉLTÁN SÜLLYEDT IDÁIG. Hitványsága és értéktelensége most már nemcsak kollégái és a fürgébb intellektusú hallgatók számára, hanem minden utcasöprögető idénymunkás számára is látható és hallható.